*Mads*
Ahogy Audrey eltűnt a
lépcsőházban elnyomtam egy halk káromkodást és elindultam egy forgalmasabb utca
irányába, hogy szerezhessek taxit.
Nem éppen úgy sikerült az
este, ahogy akartam. Nem tudom, hogy hisz-e nekem, és meg is értem őt. Jelentkezhettem
volna...
Visszamentem a hotelbe,
de nem volt kedvem még egyedül maradni, így elindultam a bár felé. Ahogy a
pultnál álltam, megcsapott egy már-már irritálóan édes illat. Jobbra
tekintettem és egy fiatal, szőke lányon akadt meg a tekintetem. Már engem
figyelt, így amikor ránéztem szélesen elmosolyodott. Valami színes koktélt
ivott és az egyik kezében a telefonját forgatta. A dekoltázsa mélyen kivágott
volt, a felső maga pedig lenge. Nem tudtam nem letekinteni a melleire, amit
konkrétan alig takart a felsője.
- Téged már láttalak a
TV-ben. Te vagy az a színész a Hannibalból. – mondta csilingelő hangon, mire
kissé kábán elmosolyodtam.
- Valóban én volnék az.
- Én nem bírtam magát a
sorozatot, nekem túl sötét volt, de te tetszettél benne. – mosolygott szélesen
és kezet nyújtott. Nem tudtam nem felnevetni, de tetszett, amit csinál,
simogatta az egomat...
- Köszönöm az
elismerést...
- Shelly.
- Shelly. – fejeztem be a
mondatom és felé fordultam. Ennél amerikaibb nevet szerintem még életemben nem
hallottam. – És mondd, Shelly, mit csinálsz itt egyedül hajnali... – az órámra
néztem – fél 4-kor?
- A barátnőim mindketten
bepasiztak ma estére, így jelenleg mindkét hálónk használatban van, de amúgy se
voltam még fáradt. Nem akartam még felmenni így gondoltam inkább beülök a hotel
bárjába, hátha találkozom valakit, akivel beszélgethetek.
Mosolyogva bólintottam és
lenéztem az italomra.
- És úgy látszik sikerrel
jártál. Mi járatban vagytok itt?
- A barátnőm szülinapját
ünnepeljük, Santa Barbarból jöttünk.
- Santa Barbara... –
ismételtem és felnéztem rá. – Tengerpart, koktélok, csinos lányok... –
soroltam, mire ő szégyenlősen felnevetett és finoman a karomhoz ért. Nem tudtam
nem elvigyorodni a reakcióján, már-már idegesítően flörtölt, de ezzel
kifejezetten szórakoztatott.
- És te mi járatban vagy
itt? Munka?
Ekkor eszembe jutott
Audrey, így egy pillanatra letekintettem az italomra és vettem egy mély
levegőt.
- Aha... Munka. Meg
meglátogattam egy ismerősöm. Csak átutazóban vagyok itt.
- Értem. – mosolygott
vidáman és teljes testével felém fordult, majd keresztbe tette a lábait a
széken. Egy miniszoknyában volt, így ahogy keresztbe tette a lábait, nem sok
maradt fedve a combjából – és abból, ami a kettő között van...
Letekintettem rá, a
szoknyája szinte csak a bugyiját rejtette el. Amikor felfogtam mit csinálok
gyorsan felnéztem a szemeibe és megpróbáltam mosolyt erőltetni magamra.
- És... milyen filmben
láthatlak majd mostanában?
- Ööö... – kezdtem és
összeráncoltam a szemöldökeim. Valóban el kellett rajta gondolkodnom, hogy
miben láthat leghamarabb. – Pár hónap múlva egy Marvel filmben. Meg az új Star
Wars-ban majd.
- Wow, micsoda nagy
produkciók! – tátotta el a száját és kihúzta magát. – Nem tudtam és nem is
vagyok nagy rajongó, de most már mindenképp megnézem majd mindkettőt. –
tekintett rám elismerően.
A combomra tette az egyik
kezét és hátra dobta a haját. Kezdett tényleg nevetségessé válni a szituáció,
jó, hogy nem dobja magát hanyatt itt a pulton.
Lenéztem a kezére, majd
vissza fel rá és kortyoltam egyet a whiskymből.
- Nem megyünk fel? Kicsit
csendesebb lenne, meg... nem tudom, valahogy jobb lenne szerintem úgy
beszélgetni nyugiban. – mondta és finoman végig húzta a kezét a combomon
mielőtt megigazította volna a haját.
Egy pillanatig
hezitáltam. Lenne mára egy jó estém, de fáradt voltam. És nem érte jöttem ide.
Bár azzal a reménnyel jöttem ide, hogy Audrey fog majd hasonló ajánlatokat
tenni... az ajánlat maga nagyon is tetszik, csak nem mindenképp ezzel a
csajjal. De most is igaza lett Audrey-nak: a farkam nyert.
- Oké. – bólintottam,
mire ő az ajkába harapott és elmosolyodott. – Nem volt kabátod? – kérdeztem,
mire bólintott.
- De, felakasztotta nekem
a pincér...
- Hozom. – mondtam, mire
ő hálásan rám mosolygott.
Ahogy felértünk a szobába
Shelly ledobta a táskáját a TV mellé és leült az ágyra, majd miközben
szétnézett a szobában, végig simította maga mellett az ágyneműt.
- Nem rég érkezhettél. –
jegyezte meg, ahogy a bőröndre nézett. – Vagy csak nem szeretsz kipakolni?
- Tegnap érkeztem. –
válaszoltam és kivettem egy vizet a minibárból. – Mit kérsz? Van pezsgő, vodka,
sör, üdítők... – soroltam, de elállt a szavam, ugyanis amikor felnéztem a
hűtőből, Shelly meztelen testével találtam magam szemben. – Oh baszdmeg... –
csúszott ki halkan, amin ő büszkén elmosolyodott. Az ágyon ült, a lábait
keresztezve. Egyértelműen mű mellei voltak, szinte két túlságosan is tökéletes,
kerek labdácska volt a mellkasán.
- Gyere... – súgta és
felém nyújtotta a karját.
Letettem a szekrényre az
italokat és megfogtam a kezét. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy vajon
hány éves lehet... az kell még, hogy lecsukjanak pedofíliáért...
- Hány éves vagy Shelly?
– kérdeztem sanda mosollyal, mire felkuncogott.
- Bőven elég idős, ne
aggódj. De ezt bóknak veszem... – mondta, majd beharapta az alsó ajkát és
közelebb húzott magához.
Kíváncsian vártam, hogy
mi jön most.
Shelly, amikor már elég
közel voltam hozzá, elengedte a kezem és a nadrágom csatjáért nyúlt. Szélesen
elmosolyodtam és felemeltem a kezeim. Hagytam, hogy csinálja, ahogy akarja,
közben úgyis megmutatom majd, hogy mire vágyom igazán...
Miközben szinte végig a
szemeimbe nézett, kigombolta és lerángatta rólam a nadrágom, majd a boxerem is.
Halkan felnevettem a tempóján és mohóságát, és levettem a zakómat, majd az
ágyra dobtam azt.
- Te aztán nem húzod a
dolgokat...
- Minek...? – kérdezte és
már végig is nyalt a péniszemen.
Felnyögtem és reflexből a
fejére emeltem a kezem, de nem mozgattam, hagytam, hogy megmutassa mit tud.
Élveztem a helyzetet,
nyilván kurvára élveztem, de még jobban élvezném, ha Audrey csinálná ezt. A
tökéletes, telt, ajkaival, miközben a tökéletes, markomba illő melleit fogom.
Már egész jól elhitettem magammal, hogy Audrey csinálja, szinte láttam magam
előtt, ahogy a sötét hajával tökéletes kontraszt alkotó világos szemeivel
felnéz rám, miközben szop, amikor meghallottam az idegesítően csilingelő
hangot. Kinyitottam a szemeim, de kellett pár másodperc, mire felfogtam, mi
történik. Most éreztem csak, mennyire berúgtam az este folyamán.
- Mit szeretnél? –
kérdezte, miközben a farkammal játszadozott.
Gondolkodás nélkül
rámarkoltam a hajára és a farkamra húztam a száját. Hangosan felnyögtem, ahogy
megéreztem a makkom hegyén a szűk torkát. Shelly kicsit köhécselni kezdett, de
valószínűleg gyakorlott lehet ilyen téren, ugyanis gyorsan alkalmazkodott a
helyzethez és pár másodperc múlva már csak nyögdécselve hagyta, hogy mozgassam
őt a merev péniszemen.
A csípőm is mozgásba
lendült és ahogy Shelly elkezdte a golyóim is simogatni, éreztem, hogy nincs
már sok hátra, löktem még párat és hangos morgással a szájába élveztem.
Lefeküdtem mellé az ágyra
és végigsimítottam a hátán. Ő ledőlt mellém, és cirógatni kezdte a mellkasom.
Nem tudtam, mi lenne a
legudvariasabb módja, hogy a tudtára adjam: nem akarom, hogy tovább itt legyen.
Ahogy feküdtem az ágyon, éreztem, hogy egyre jobban forog velem a világ.
Próbáltam mély levegőket venni és lehunytam a szemeim. Egyszer csak éreztem, hogy
Shelly hozzám bújik. Tovább simogatta a mellkasom, majd csendesen átölelt. Ez
most jól esett. Ahogy lehunytam a szemeim ismét elhitettem magammal, hogy
Audrey fekszik rajtam. Ösztönösen is simogatni kezdtem a lány fejét, de a haja
közel se volt olyan puha és selymes, mint Audrey-é. Azonnal kipattantak a
szemeim és lenéztem a mellkasomon fekvő szőke nőre. Köze se volt ahhoz, amire
vágytam. Próbáltam újra lehunyni a szemem és elképzelni, hogy Audrey fekszik
rajtam. Hogy az ujjai játszanak a szőrszálakkal a mellkasomon, hogy apró csókot
nyom a hasamra és széles mosollyal feltekint rám, majd visszafekszik mellém, én
átkarolom és ő lassan mély álomba merül rajtam.
*Audrey*
Nem tudtam magam
lefoglalni, vagy aludni, otthon majd megőrültem. Semmi kedvem nem volt
bevásárolni menni, pedig alig volt otthon kaja, de megőrültem volna, ha el kell
mennem egy bevásárló központba. Majd holnap...
Így bementem az irodába.
Legalább amíg dolgozom nincs időm Bruce-on, vagy Mads-en gondolkodni.
142 olvasatlan e-mail.
Legalább nem fogok unatkozni...
Úgy másfél órával később
pityegett a telefonom. Ahogy Mads nevét megpillantottam a képernyőn, dobbant
egyet a szívem. Eddig reméltem, hogy másnaposan csak szégyelli magát és nem is
jelentkezik. Na jó, ez így nem igaz. Örültem volna neki, mert a bunkóságával
megkönnyítette volna a dolgom, de mélyen igazából reméltem, hogy most majd
jelentkezik és nem tűnik el.
„Kérlek, beszéljünk!”
Hanyatt dőltem a
székemben és hangosan felnyögtem.
„Gyere be az irodába.”
„Most?”
„Most”
Fél órával később épp
e-mailt írtam, amikor megcsörrent a vonalas telefon. Belső telefonszámot
jelzett ki, a porta hívott.
- Igen?
- Mrs. Thompson,
megérkezett Mr. Mikkelsen.
- Ms. Beck, Martha, és
köszönöm, engedje be.
- Elnézést, nem tudtam,
Ms. Beck.
- Semmi probléma. –
mondtam és letettem. A cég fele még mindig nem fogta fel, hogy elváltam.
Gondolom idő lesz, mire mindenki végre megint a saját nevemen szólít. Nem
szoktam mindenki előtt kiteregetni a magánéletem, így érthető, hogy a kollégáim
nagy része nem tudja, mi történt.
Letettem a telefont és
közelebb húztam az asztalomon lévő kis tükröt. Úgy 3 perc, mire felér, ha most
engedik be. Gyorsan felvittem a szemem alá egy kis korrektort, megigazítottam a
szemöldökeim és kifestettem a szempilláim. Egész jól nézek ki ahhoz képest,
hogy 4 órát aludtam...
Kopogást hallottam az
irodám ajtaján, még nem nyitott be, de a tejüvegen keresztül már láttam Mads
alakját. Visszatettem a tükröt a helyére és a sminkjeim bedobtam a felső
fiókba.
- Gyere! – kiáltottam,
mire a kilincs elfordult és kinyílt az ajtó.
Mads fekete bőr dzsekiben
és sötét farmerben volt. A haját kissé összekócolta a szél.
- Jó reggelt... –
köszöntem halkan és visszabújtam a hatalmas képernyő mögé, majd gépelni kezdtem.
– Mennyire vagy másnapos?
- Csak kicsit. Jól
vagyok. – válaszolta és leült az asztalom másik oldalán lévő székbe.
- Az jó. – válaszoltam,
majd tovább gépeltem. – Adj két percet!
Mads végig várta, amíg
megírtam az utolsó üzenetet. Miután végeztem, félrelöktem magam az asztalomtól
a székemben és mosolyt erőltettem az arcomra.
- Szóval... Miről
szeretnél beszélni? – kérdeztem és úgy csináltam, mintha lesöpörnék pár szöszt
a ruhámról. Nem akartam a szemeibe nézni, de ő nem kezdte el, amíg ezt meg nem tettem.
Pár pillanatig némán
dobolt az ujjaival az asztalomon.
- Jól vagy? – kérdezte,
mire összeráncoltam a homlokom.
- Tényleg azért jöttél,
hogy ezt megkérdezd?
- Nem válaszoltál.
Mély levegőt vettem és
megvontam a vállaim. Jól esett, hogy érdeklődik, de tényleg meglepett. Nem
számítottam rá, hogy ennyire érdekelné, mi van velem.
- Jól vagyok. Nincs semmi
extra. Kérsz valamit inni?
- Egy kávé jól esne.
- Oké. Mindjárt jövök.
- Megyek veled. – vágta
rá azonnal és felállt.
Visszanéztem és megvontam
a vállam, majd kinyitottam az ajtót. Mielőtt kimentem, lerúgtam a magassarkúm
és megmozgattam a lábfejeim. Mads halványan elmosolyodott, ahogy ezt
végignézte.
- Minek kínozod magad, ha
nem is lát senki?
- Mert magam miatt
csinálom, nem azért, hogy másnak imponáljak. Hétköznap is mászkálok bent mezítláb,
ha épp elfáradok.
- Cukor ott, tej pedig
ott van. – mutattam neki a szekrényeket a konyhában. – Hosszú, vagy rövid?
- Nem tudom, hogy
sértésnek vegyem-e, hogy már nem is emlékszel, mit ittam Kanadában. –
vigyorodott el, amit egy erőltetett mosollyal, némán kommenteltem. – Rövidet. –
vágta rá gyorsan, érezte, hogy ez kicsit erős nyitás volt a tegnapi után.
Benyomtam a gombot a
gépen és visszaindultam az irodámba. Nyitva hagytam magam mögött az ajtót és
leültem a székembe.
Amikor Mads visszaért a
kávéjával, becsukta maga mögött az ajtót.
Nem sokat agyalt, mielőtt
belekezdett:
- Tudom, hogy nehéz
elhinned. Nem lett volna szabad így eltűnnöm, sajnálom. De idő kellett, hogy
rájöjjek, mit akarok.
- Tényleg nehéz.
Visszatáncoltál az életembe, elhitetted, hogy lehetek fontosabb szereplő, majd
mikor megláttad azt, aki lettem, megijedtél és hazamentél. – mosolyogtam sértődötten.
- Nem emiatt mentem haza,
dolgoznom kellett.
- De gondolom nem a
rengeteg munka miatt nem kerestél. – vontam vállat, mire leszegte a tekintetét.
- Sajnálom. Tényleg
sajnálom. De te se kerestél. Egyszer se.
Vállat vontam és
félretekintettem. Nem, persze, én is kereshettem volna.
- A jövő évi
költségvetésünket terveztük, nem tudom, hogy csináltál-e már ilyet, de nem egy
vicces, vagy relaxáló feladat. Közben Bruce majdnem meghalt egyszer, szóval
finoman szólva is, igen csak pörgős időszakom volt.
- Na ne mondd, hogy
emiatt egy szabad perced se volt Audrey. Arra van időd, amire időt szentelsz...
– somolygott félredöntött fejjel.
- Pontosan. – mosolyogtam
rá, mire bólintott és eltekintett. Tudta, hogy csak mélyebbre ásta magát. – És
mit szeretnél?
Mads felállt és
megkerülte az asztalt, hátrébb húzta a székem és leguggolt elém.
Kicsit furcsállva néztem
ezt végig, indokolatlannak és gyorsnak tűnt ez a tegnapi beszélgetésünk után.
- Sajnálom, hogy ilyen
helytelenül reagáltam. Megijedtem és nem tudtam, mit tegyek.
- Megértem. – válaszoltam
röviden, mire bólintott. Letekintett a kezeimre és óvatosan a sajátjai közé
vette azt.
- Nyílván nem a legjobb
dolgot tettem. Szeretnélek kiengesztelni. És szeretném neked bebizonyítani,
hogy megbízhatsz bennem. Hogy teljesen elfogadlak úgy, ahogy vagy, akármilyen
csomagot is hozol magaddal. Előítéletek nélkül. Őszintén.
Pár pillanatig némán
álltam a tekintetét, majd kihúztam magam és nyeltem egyet.
- És hogy szeretnéd
kivitelezni mindezt?
Mads vállat vont és
elhúzta a száját.
- Nem tudom, nem igazán
terveztem előre. Bevallom azt is csak tegnap előtt tudtam meg, hogy lesz ez a
karácsonyi bulitok. A fotózást szervező nővel hívattam meg magam.
- Tudtam, hogy nem voltál
a listán... – hunyorogtam, mire elmosolyodott.
- Ha valamit akarok azt
megkapom.
Felhorkantottam és
felálltam. Lesznek még itt harcok, az biztos...
- Oké... – mondtam halkan
és az ablak elé sétáltam. Összefontam magam előtt a karjaim és végignéztem a
Central Park-on. Decemberhez képest meglepően meleg volt. Egy vékonyabb
pulcsiban és egy bőr dzsekiben se fáztam.
Nem tudom, mire számít
Mads. Azt se tudom, hogy én mit akarok. Két hónapig egy rohadt szót nem írt.
Nem tudom, mit hisz, hogy majd a karjaiba rohanok és zokogva megbocsájtok neki?
Nem, ami azt illeti bassza meg! Engem senki nem tesz így a sarokba.
- Benne vagyok. –
mosolyodtam el és megfordultam, hogy vele szemben lehessek. – Ismerjük meg egymást.
Igazán. – folytattam és közelebb léptem hozzá.
Mads egy pillanatig
habozott, majd kissé lepődötten elmosolyodott.
- Tényleg? Mert kicsit
azt érzem, hogy most csak azért vágod rá, hogy lerázz. – nevetett fel halkan.
- Nem, tényleg. –
bólintottam kimérten. – Komolyan. Lássuk meg mi lesz belőle. Kíváncsi vagyok...
– vontam fel a szemöldökeim kételkedően mosolyogva. – Kíváncsi vagyok, hogy
tudod-e mire vállalkozol, mert szerintem nem...
Egész közel sétáltam
hozzá, miközben álltam a tekintetét.
Ő elmosolyodott és
megrázta a fejét.
- Oké. – mosolygott és az
ajkaiba harapott. Lenézett a karjaimra,
vagy a melleimre, ezt nem tudtam eldönteni, majd visszatekintett a
szemeimre és egész közel lépett hozzám. – Csak meg ne égessük magunkat... – súgta
és végigsimított az arcomon.
- Hmm... – mosolyogtam és
vettem egy mély levegőt. – Na most, hogy mindezt ilyen drámaian megvitattuk,
nem akarsz reggelizni? Én még nem ettem és ami azt illeti, így... –
letekintettem az órámra – fél 11 körül kezdek éhen halni. Mit szólsz? Kb
kettőig ráérek.
- Menjünk. – bólintott
Mads és zsebre tette a kezeit.
Felvettem a cipőm és
kiléptem a gépemből.
- Itt hagytam tegnap a
garázsban a kocsim, menjünk azzal.
- Oké. – bólintott és
szétnézett az irodámban. Lassú léptekkel járta körbe, amíg minden programot
bezártam a gépemen.
- Ezt is ti szerveztétek
le? – kérdezte, ahogy az egyik ember méretű plakátként kinyomtatott Harpers
Bazaar borító képre mutatott.
- Igen. Mármint olyan
értelemben, hogy a tervező, Sándor Alexandra, egy magyar divattervező ruháit mi
juttattuk el a sylist-hoz. Azóta ez a best-seller darabjuk, persze ehhez
nagyban hozzájárult, hogy Margot Robbie viselte. – magyaráztam, de gyorsan
elhallgattam, amikor eszembe jutott kinek magyarázom. – Gondolom mennyire érdekel...
– nevettem fel zavartan, ahogy az utolsó e-mailt is elküldtem.
- Tényleg érdekel, ha nem
érdekelt volna nem kérdeztem volna meg. – mosolygott hátra és tovább lépett. –
És ez?
- Az az első Vogue
sorozat, aminek a megszületéséhez mi is hozzájárultunk. Carine Roitfeld... ő a
francia Vogue szerkesztője volt, ő volt a fotózás... hogy is mondjam, rendezője
úgymond. Ő volt a kreatív igazgató aznap. Egész nagy PR banzájt kreáltunk a
fotózás köré, a fotózáson viselt ruhákat elárverezték, a befolyt összeget pedig
eladományozták. Mi szerveztük a jótékonysági estét.
Mads tudálékosan
bólintott és furcsán végig mért.
- Mi az?
- Semmi. Megleptél.
Mármint... persze tudtam, hogy dolgozol, meg... hogy komoly munkád van, de nem
gondoltam, hogy valóban ennyire... benne vagy te is. Azt hittem, hogy inkább
csak a háttérből figyeled a dolgokat és bezsebeled a profitot.
- Lesznek még itt
meglepetések... – mosolyodtam el sejtelmesen, mire ő is elmosolyodott és
bólintott.
- Na kész vagy már?
- Igennn... – mondtam
halkan, elnyújtva, még mindig az utolsó e-mailt olvasva, majd kikapcsoltam a
gépemet. – Mehetünk.
Felvettem a dzsekim és
előkerestem a táskámból a kocsi kulcsomat.
Amíg a lifthez értünk
némán sétáltunk egymás mellett. A csendet végül én törtem meg.
- És... hogy hogy itt vagy
most New York-ban?
- Mondtam, a partira
jöttem. – vágta rá büszkén, mire tudálékosan bólintottam. Közben kinyílt a lift
ajtaja, így beszálltunk.
- Azt mondtad, tegnap
hívattad meg magad.
- Hát véglegesen tegnap
előtt kaptam választ. De a repjegyem már meg volt.
Felvontam az egyik
szemöldököm és halványan elmosolyodtam. Annyira feltettem volna a kérdést, hogy
valóban miattam jött-e idáig. Őszintén szólva én nem találtam más indokot, és
ez kicsit büszkeséggel töltött el.
- És lesz egy
meghallgatásom holnap után. Gondoltam a kellemeset a hasznossal. – tette hozzá.
Bólintottam és halkan
felnevettem. Kíváncsi lettem volna, hogy én vajon a kellemes, vagy a hasznos
vagyok-e...
A lift megérkezett én
pedig vezetve Mads-et, elindultam az autóm felé.
Ahogy pittyegett a kocsi,
Mads száját elhagyta egy halk „azta”. Kérdően visszanéztem rá a vállaim felett,
mire megrázta a fejét.
- Valahogy egy kicsit
finomabb, nőiesebb autóban képzeltelek volna el, de ha jobban belegondolok...
Elmosolyodtam és
megvontam a vállaim, majd kinyitottam a terepjáró hátsó ajtaját.
- Nem te vezetsz? –
kérdezte Mads kissé zavarodottan.
- De, de nem tudok
magassarkúban vezetni. Vagyis, hogy utálok. Mindig átveszem.
A helyhez vezető úton
Mads csendben volt, csak néha-néha szólalt meg. Mikor leparkoltam az autót
hátra nyúltam a magassarkúimért.
- Miattam nem muszáj. –
mosolyodott el Mads.
- Nem miattad teszem. –
válaszoltam, mire halkan felnevetett és kiszállt. Utána néztem és egy
pillanatra megálltam a cipő cseréléses folyamatban.
Nem voltam benne biztos,
hogy jó ötlet, amit most csinálunk. De végül is ez csak egy reggeli. Mi baj
lehet abból, ha két ember elmegy reggelizni... Oh jó ég, nagyon nagy baj lehet
még belőle...
Ahogy átvettem a cipőm
követtem Mads-et és összehúztam magamon a dzsekim.
- Reggel esküszöm
melegebb volt. – jegyeztem meg halkan.
- Otthon hidegebb van.
- Koppenhágában? –
kérdeztem, mire bólintott.
- Múlt héten fél méternyi
hó esett.
- Utoljára tavaly esett
hó New York-ban. – húztam el a szám szomorúan.
Közben megérkeztünk a
helyre, amit kinéztem, de a bejárat előtt megálltam.
- Nem ide jövünk? –
kérdezte Mads.
Pár pillanatig
vacilláltam, majd ránéztem.
- Mi lenne, ha csak vennénk
valamit egy bódéból és sétálgatnánk?
- Sétálgatnánk? –
ismételte furcsállóan mosolyogva Mads. – Az előbb még meg akartál fagyni. És
tűsarkúban vagy. – mutatott a lábaimra. – Akarsz tipegni?
- Nem, nem fázom, csak
hidegebb van, mint reggel. Olyan, mintha csak október lenne, nem tudom mi
történik az időjárással. Mindegy ez nem lényeg, szóval én szívesen mászkálnék.
És nem tudom, te, hogy vagy vele, de nekem a tegnap este után jól esik a friss
levegő. Ami azt illeti, nem is emlékszem mikor sétálgattam utoljára New York-ban
csak úgy.
Mads körbenézett, majd
bólintott.
- Oké. Felőlem...
- Induljunk el erre. Van
egy egész szép park. Nem a Central Park, de az sincs túl messze. 10 perc
gyalog.
- Mehetünk akármerre.
Csak szerezzünk enni, mert kezdek éhen halni.
Amíg útközben szereztünk
egy-egy hot dogot és két kávét, megvitattuk, hogy a tegnapi partin ki kicsoda
volt és hogy hogy érezte Magát Mads. A park elején lefoglaltunk egy padot és
elkezdtünk reggelizni.
- Miért nem jöttél el a
fotózásra? Jól emlékszem, tegnap azt mondtad, hogy Bruce... túladagolta magát?
– kérdezte kissé óvatosan.
- Igen. – válaszoltam
röviden és nyeltem egyet. – De ezt ma is mondtam, nem figyeltél rám? –
mosolyodtam el, mire Mads elmosolyodott.
- Elvesztem a
tekintetedben, nem fogtam fel mindent, ne haragudj.
Cinikusan felnevettem és
bólintottam.
- Ja értem, így már más.
Mads büszke vigyorral
vállat vont, majd megköszörülte a torkát.
- Na, komolyan. Nem
kellemetlen erről beszélned?
Megráztam a fejem és
haraptam egyet a hot dogomból.
- Mi történt? Jól van?
Vettem egy mély levegőt
és bólintottam.
- Becsöngetett hozzám,
pont a fotózás előtti éjszaka, és... szinte beesett az ajtón. Kb alig élt. –
mondtam és egy pillanatra elhallgattam. – Kihívtam a mentőket, a kórházban
újraélesztették, és pár napig kómában tartották, majd azonnal elment rehabra.
Mindegy nem akarok belemenni, szóval ezért nem mentem. Bent voltam a kórházban
a szüleivel váltottuk egymást.
Mads bólintott és
letekintett a hotdogra.
- Értem. Sajnálom.
- De legalább azóta
elvonón van. Eddig még soha nem bírta. Már öt hete ott van.
- Mennyi idő?
- Az egész egyben?
Mads bólintott.
- Elvileg 90 nap.
Legalább. De őszintén szólva nem hiszem, hogy ő ennyit bírni fog. Nem sok
dologban tudott kitartó maradni... Soha nem volt erőssége. – mondtam, mire Mads
egyet bólintott és eltekintett a park felé. – De mesélj valamit te. Valami
kicsit vidámabbat. Például, hogy kivel voltál itt a fotózáson. Tudom, hogy
hárman kettő szobában voltatok. – mosolyodtam el és felhúztam az egyik
szemöldököm. – Kivele...
Mads elvigyorodott és
büszke tekintettel rám nézett.
- A lányom volt velem.
- Értem. – bólintottam,
amit ő ugyanazzal a büszke vigyorral figyelt. – Mi az? – kérdeztem és meglöktem
a vállát.
- Semmi. – rázta meg a
fejét vidáman.
- Ne örülj magadnak
ennyire!
- Nem én... – nevetett
fel és rám nézett.
- Miért nem kerestél? –
kérdeztem, mire elkomorodott.
- Nem tudom. Féltem. Hogy
mit mondanál, na meg... egyértelmű jelnek vettem, hogy nem jöttél el a
fotózásra se.
- Szerencsétlen
egybeesések...
- Pedig azt mondják, véletlenek
nincsenek... – rázta meg a fejét sanda mosollyal.
Miután befejeztük a
reggelinket tovább indultunk, ahhoz azért hideg volt, hogy órákig üldögéljünk. Ahogy
sétáltunk, miközben beszélgettünk, elsétáltunk egy gyönyörű ékszer üzlet előtt,
aminek a kirakatában azonnal megakadt a tekintetem egy nyakláncon. Azonnal
visszaléptem kettőt és megcsodáltam az ékszert.
- Mi az? - kérdezte Mads.
- Nézd meg! – mutattam rá
a szívemhez kaptam. – Tudom, hogy ez most furcsa lesz – fordultam Mads felé,
majd vissza a kirakat felé – de ezt most meg kell néznem. Hozzám szólt és nem
mondhatok nemet. – ráztam a fejem, mire Mads elvigyorodott.
Ahogy az ajtóhoz léptem,
már nyitotta is azt belülről egy elegáns – és meglepően jóképű – öltönyös
férfi.
- Üdvözlöm Önöket! –
köszönt nekünk fejet biccentve. – Felajánlhatok egy pohár pezsgőt?
- Oh, köszönöm, sajnos én
vezetek.
- Köszönöm, én se kérek.
– rázta meg a fejét Mads és zsebre tette a kezeit. Kicsit láttam, hogy
feszélyezve érzi magát, de a nyaklánc hívása erősebb volt, mint az, hogy
visszafogjam magam Mads előtt. Határozottan odasétáltam az egyik eladóhoz.
- Jó napot, a kirakatban
láttam egy nyakláncot, fel lehetne próbálni?
- Természetesen, hölgyem.
Melyiket nézte ki? – kérdezte a férfi, ahogy felvett egy fehér kesztyűt.
Megmutattam neki, hogy melyiket szeretném, mire ő kivette nekem és feltartotta
előttem a levegőbe. – Gyönyörű darab, 1930-ból. 137 karátnyi gyémánt, platinum
foglalatban.
Amint ezt kimondta, a
szívemhez emeltem a kezem és ámulattal a nyakláncra tekintettem. Úgy éreztem
magam, mint amikor meglátok egy pár hetes kiskutyát. Egyszerűen nem tudtam nem
hozzányúlni. Már láttam magam előtt, hogy mennyibe fog kerülni... Tudtam, hogy
magas árra számíthatok, de szerintem a közelében se járhatok.
- Jöjjön utánam. –
mondta, és bólintott a beengedő férfi mellett álló biztonsági őrnek.
- Azt hiszem perceken
belül egy lakás árát teszik a nyakadba. – súgta Mads és felnevetett.
- Szerintem inkább ház...
- Hölgyem... – szólított
meg a férfi. Odaadtam Mads-nek a bőr dzsekim és
Megfordultam, felemeltem
a hajam és hagytam, hogy feltegye rám.
- Előfordulhat, hogy
látta már néhány vörös szőnyegen, de egyedig darab. A BVLGARI ház készítette
1930-ban, és azóta se készült belőle másik darab.
Ahogy ezt mondta, egyre
gyorsabban vert a szívem. Feltekintettem Mads-re, aki a dzsekimmel,
összekulcsolt karokkal és halvány mosollyal nézte, mi történik.
Ahogy megéreztem magamon
a nyaklánc súlyát akaratlanul is elvigyorodtam és feltekintettem Mads-re. Amint
a nyaklánc zárja kattant rajtam, és a férfi eligazította rajtam, leengedtem a
hajam. A tükörhöz siettem, és amint megláttam magamon, felsóhajtottam és
eltátottam a szám.
- Jó ég... – nyögtem
fájdalmasan, ahogy végigsimítottam a nyakláncon.
- Gyönyörűen áll magának,
be kell vallanom. Sokan érdeklődtek a nyaklánc iránt az utóbbi pár hétben, de
csak hárman merték fel is próbálni, és őszintén mondom... senkin nem állt
ennyire gyönyörűen. – dicsért az eladó. Persze én is tudtam, hogy ez csak
marketing volt, de sajnos engem akkor is meggyőzött. – Megengedi? – kérdezte
udvarias mosollyal és a nyaklánc felé nyúlt.
- Persze. – mondtam, mire
átigazította a nyakamon.
- Lehet így is... –
mondta és lejjebb húzta két oldalt a nyakamnál, így majdnem a dekoltázsomig ért
a lánc alja. - ... de így szerintem sokkal elegánsabb. – mondta és
visszaigazította úgy, ahogy felrakta, hátul is kicsit lelógott és szélesebben
ívelt a kulcscsontjaim felé, nem pedig meredeken a nyakam körül.
- Valóban... – mondtam
halkan és feltekintettem Mads-re.
Ő elismerően bólogatni
kezdett.
- Gyönyörű. Tényleg az,
pedig engem nem nagyon mozgatnak meg az ékszerek, ismersz. – vont vállat. – De
ebben gyönyörű vagy.
Egy pillanatra zavarba
hozott, és mosolyogva leszegtem a tekintetem, majd rájöttem, hogy ez nem neki
szól. Nem neki kell tetszenie és nem neki kell megfelelnem! Kihúztam magam és
kicsit mozogni kezdtem, hogy lássam, mennyire csillognak a fényben.
- Jóságos ég... – súgtam,
mire az eladó férfi halkan felnevetett. – Ez a legszebb nyaklánc, amit valaha
láttam. Mit is mondott, 1930?
- Igen hölgyem. Igazi,
eredeti art deco darab.
- Kérem ne folytassa... –
nyögtem és újra végigsimítottam a gyémántokon. Fájdalmas grimasz ült ki az
arcomra és felnéztem a férfira. – Na halljuk... Hány házat adjak el érte?
A férfi halkan
felnevetett és bólintott.
- A jelenlegi értéke 158
870 dollár.
- Jó ég... – nyögtem
egyre fájdalmasabb tekintettel. Láttam, hogy Mads szemei is elkerekedtek.
- De, hogy őszinte
legyek, ez az egyik legbiztosabb befektetés, amit valaha tehet. 20 éven belül
csak nem megduplázta az értékét. – nyugtatgatott a férfi. – Liza Minnell,
Jennifer Aniston és Jessica Chastain is viselte már különböző gálákon.
- Liza Minnelli? –
lepődtem meg és mély levegőt vettem. – De jó... – mondtam és felnevettem. –
Igazán nagy kár, hogy nem vettem meg 7 évesen...
Ahogy megláttam a
tükörben magam mögött Mads képét, eszembe jutott mennyire szánalmas, amit
művelek. Nem látott mióta, erre nem hogy figyelnék rá, hogy normális benyomást
keltsek, neem, nekem több száz ezer dolláros gyémántokat kell nézegetnem.
Csodás, hogy milyen visszafogottan tudok viselkedni...
- Najó. Azt hiszem
egyelőre búcsút mondok ennek a gyönyörűségnek. – mondtam és az eladó felé
tartottam a tarkóm, hogy levegye rólam a nyakláncot.
- Gondolja meg hölgyem,
nem hiszem, hogy sokáig itt marad.
- Tudom, tudom... Meggondolom.
– kacsintottam az eladóra és kissé zavarban Mads-re mosolyogtam. – Mehetünk. –
mondtam, mire bólintott és követett engem az üzletből kifelé.
- Lassan indulnom kell...
– mondtam, ahogy felvettem a dzsekim és letekintettem az órámra. Megígértem
Bruce-nak, hogy ma meglátogatom, bár ezt Mads-nek nem mondtam...
- Visszakísérlek a
kocsiig. – mosolygott Mads és a hátamra téve a kezét elindultunk az autóm felé.
Nem sokat sétáltunk, mindössze pár percre voltunk csak. Mads azt mondta, hogy
fog egy taxit és hazamegy pihenni, elmegy masszázsra – gondolom kicsit enyhít a
másnapján.
Az autóm mellé érve az
órámra tekintettem és mély levegőt vettem. Nem akartam elindulni...
- Mennem kell. Köszönöm a
reggelit.
- Nagyon szívesen. –
mosolygott és zsebre tette a kezeit. – Bár te vittél körbe... – nevetett
halkan. – Mit szólnál, ha holnap elmennénk valahova vacsorázni? Múltkor úgyse
jött össze. – húzta el a száját és elvigyorodott. – Én választok.
- Oké. – vontam vállat és
összehúztam a dzsekim. Kezdett egyre hidegebb lenni. – Benne vagyok. Lepj meg.
– mosolyogtam és kihúztam magam. – Na jó, elindulok. Akkor majd beszélünk.
Ahogy elindultam a
rehabilitációs intézet felé, már görcsbe rándult a gyomrom. Legutóbb
borzalmasan nézett ki és nagyon rossz passzban volt. Nem tudtam nem magam
okolni azért, ami történt. Észrevehettem volna sokkal hamarabb, léphettem
volna sokkal hamarabb. Lehet, hogy most nem tartanánk itt.
Tisztán emlékszem a
pillanatra, amikor rájöttem, mivel foglalkozik valójában Bruce. Már egy éve együtt voltunk, pár hónapja már házasok
voltunk. Tudtam, hogy kereskedik fegyverekkel. Néha legálisan, és néha nem...
Ki tudja mi minden csúszott még be. Minden aznap kezdődött, utólag teljesen
egyértelmű, hogy azután az este után kezdett Bruce folyamatosan cuccozni...
*
- Bruce? Hoztam vacsit, beugrottam a kedvenc japán
éttermedbe! – kiáltottam el magam és lepakoltam a pultra. Semmi választ nem
kaptam, ami furcsa volt, itthon kéne már lennie. – Bruce! – kiáltottam el magam
újra, de nem kaptam választ.
Felakasztottam a helyére a kabátom, és lerúgtam a
cipőim, majd elindultam körbe a lakásban. Ahogy a lépcső mellett elsétáltam,
meghallottam, hogy fent folyik valahol a víz. Elindultam a hang irányába. A
hálószobánkból nyíló fürdőből jött a hang, az ajtó résre nyitva volt.
- Bruce... – szóltam be halkan miközben
benyitottam. – Hát itt vagy! – mosolyodtam el, amint megláttam őt a zuhany
alatt. Közelebb léptem és ahogy megláttam, hogy rózsaszín alatta a víz,
ledermedt a mosolyom.
– Uram atyám... – nyögtem, ahogy megláttam
Bruce-t. A bal vállából vékony csíkban folyt a vér. A homloka és a kézfeje is
sebes volt. Némán, meztelenül állt a zuhany alatt, a fejét lehajtva állt,
hagyta, hogy folyjon rá a forró víz.
- Burce, jól vagy? – nyitottam ki riadtam a
zuhanyzó ajtaját. Elállt a lélegzetem, ahogy megláttam a lőtt sebet a
felkarján. – Jó ég Bruce, a karod! Hívok mentőt!
- Ne! – szólt rám és elkapta a csuklóm. – Nem
hívhatsz mentőt. Rendőrt se. – nézett rám ridegen. – Jól vagyok.
A szemöldökéből szivárgott a vér, és a keze is
tiszta seb volt. Egyszerűen nem tudtam mit reagálni. Tippeltem, hogy vannak
durva ügyei, de erre nem számítottam. Soha nem láttam még élőben lőtt sebet.
Fogalmam se volt, mit kéne tennem. Magamtól biztosan mentőt hívtam volna, de
gondolom azzal ő csak rosszul járna... Megijedtem, nem mertem mit reagálni, így
csak bólintottam.
- Nem mondhatod el senkinek, érted? – kérdezte és
lejjebb csúsztatta az ujjait a csuklómról. Megfogta a kezem és beljebb húzott.
– Audrey, tudnom kell, hogy bízhatok benned. – szólított meg, mire bátortalanul
bólintottam.
- Mi történ?
Bruce elengedte a kezem és a zuhany rózsa felé
fordította a tekintetét. Nem tudtam eldönteni, hogy sokkos állapotban van-e,
vagy nem akar róla beszélni.
- Nem alakult úgy a nap, ahogy terveztem. – mondta
röviden és elzárta a vizet. – Hozol kérlek jeget?
Némán bólintottam és végignéztem rajta.
- Bruce, lehet, hogy kéne keresni egy olyan dokit,
aki...
- Jól vagyok! – vágott közbe határozottan. Rideg
volt és idegen. Nem láttam még így soha, és ez kicsit megijesztett. – Nem hívunk
orvost. Volt már rosszabb is, hidd el, jól leszek! – bólintott bíztatóan és
felvonta a szemöldökeit. – Rendben?
Bólintottam és mély levegőt vettem.
- Hozok jeget. – mondtam halkan és lementem a
konyhába.
Vettem egy zacskót és teleraktam jéggel. Egy
pillanatra a mosogatóba tettem a jéggel teli zacskót és megtámaszkodtam a
pulton.
Mi történhetett...? Mindig beszámol legalább nagy
vonalakban a napjáról, amikor nem mond semmit, akkor valami nagyon nincs
rendben. Nem tudtam nem félni, remegtek a kezeim is, így, hogy legalább ne
lássa rajtam, levettem a szekrényből a vodkát és töltöttem magamnak egy shotot.
Lehúztam és az íztől kellemetlenül grimaszolva megtöröltem a szám. Vettem egy
mély levegőt és a jéggel a kezemben visszamentem Bruce-hoz. A fürdőben
elővettem pár kisebb törölközőt hátha abba akarja tenni a jeget.
Immár a márvány pulton ült, a derekára tekert egy
törölközőt és lehajtott fejjel várt rám.
- Így szeretnéd, vagy a törölközőben? – kérdeztem,
mire megrázta a fejét.
- Törölközőben.
Odaadtam neki, így rögtön a homlokára nyomta azt
és fájdalmasan felszisszent.
Nem tudtam, hogy segíthetnék rajta. Féltem, hogy
ha megölelem csak fájdalmat okozok neki.
Ahogy őt néztem éreztem, hogy ellepik a szemeim a
könnyek. Ezt ő is észrevette, így felém nyújtotta a kezét és magához húzott.
Letette a pultra a jeget és mindkét kezem megfogta.
- Sajnálom... Sajnálom, hogy így kell látnod.
Tudom, hogy megijesztettelek. De hidd el, minden rendben van. Nem kell aggódnod
se értem, se magadért. Soha nem fogom hagyni, hogy bárki is bántson téged,
rendben?
- Nem magam miatt aggódom... – súgtam, és óvatosan
a homlokához emeltem az ujjam. Nem értem hozzá, nem akartam fájdalmat okozni neki,
így visszaengedtem a kezem a tenyerébe és a szemeibe néztem. – Nem tudom, hogy
hogyan tudok segíteni... Nem... nem láttalak még így soha.
- Tudom. Hidd el nem terveztem, hogy valaha is így
látsz majd.
Kicsit elhalkult, de láttam rajta, hogy valamit akar
mondani. Bíztatóan bólintottam, mire megnyalta az ajkait.
- Szeretnélek megkérni valamire... Ki kell szedned
a golyót.
- Nem. – vágtam rá azonnal és megráztam a fejem. Hátrébb
léptem és megráztam a fejem. – Bruce nem tudok ilyeneket csinálni, kérlek,
hívjunk ide egy orvost...
- Audrey, megmondtam, hogy orvos nem jöhet! –
szólalt fel hangosabban. – Kérlek, kérlek kincsem, kérlek nem fog fájni, hidd
el. Pár pillanat lesz az egész.
Bruce leszállt a pultról, és felém indult. Leesett
róla a törölköző, de nem figyelt rá.
- Kicsim... – kezdte és a kezei közé vette az
arcom. Letörölte a könnyeim és kényszerített rá, hogy a szemeibe nézzek. –
Nagyon szeretlek. Kérlek, hidd el, hogy neked nem kell aggódnod... Mindent
megteszek érted, soha nem hagyom, hogy bántódáson essen, rendben! Soha!
Megráztam a fejem és jobban sírni kezdtem. A
mellkasára döntöttem a fejem, ami egy picit érezhetően fájt neki, így ijedten
hátrébb léptem.
- Kérlek, Audrey... Kérlek segíts kivenni. Én
magamnak nem tudom.
Nyeltem egyet és bólintottam. Megszólalni még mindig
nem tudtam, de tudtam, hogy segítenem kell neki.
Hangos nyögéssel lehajolt a törölközőért és újra
magára tekerte. Kisétált a fürdőből, így volt pár pillanatom egyedül, hogy összeszedjem
magam. Amikor Bruce visszatért halkan szipogott, tudtam, mit csinált. Visszaült
a pultra és letett maga mellé egy kis kokainos üveg fiolát. Felém nyújtotta a
kezét, így odasétáltam.
Remegett a kezem. Vettem egy mély levegőt és
megpróbáltam lenyugodni. Bruce látta, hogy ideges vagyok, így az arcomra emelte
a kezét, így rögtön felnéztem a szemeibe.
- Csak kikapod és kész. 5 másodperc lesz az egész.
Bólintottam és letekintettem a sebére. Kissé még
mindig szivárgott belőle a vér, de már koránt sem annyira, mint a zuhanyzóban.
Bruce letekerte a kis fiola kupakját és a kiszedett
belőle egy púpos adagot. Óvatosan az orrához emelte és felszippantotta azt.
Miközben szipogott, a kis adagoló kanalat újra a por kupacba tolta és egy
adaggal a sebe felé egyensúlyozott, majd ügyelve rá, hogy mindenhova jusson
belőle, rászórta.
- Tompítja a fájdalmat. – mondta, mire tudálékosan
bólintottam. Persze, hisz régen gyógyszerként használták... jogos. – Kérsz? –
vonta fel a szemöldökeit.
Szerintem aggódott, hogy megsérteném őt a remegő
kezemmel. Bólogattam, mire kiszedett egy kis kupacot a porból és az orromhoz
tartotta. Én felszippantottam, ő pedig ledobta a pultra a körömreszelőt.
- Várj pár percet. Amíg hat. Nem fog remegni a
kezed. – mondta halkan. – Hol van a csipesz?
Elővettem a szemöldök csipesz az egyik fiókból és
kerestem egy üveg alkoholt. A sminkecseteim fertőtlenítéséhez vettem, nem
gondoltam volna, hogy egyszer majd erre használnám...
Viszonylag határozott nőnek képzeltem magam eddig
a pillanatig. Fogalmam se lett volna Bruce irányításai nélkül, hogy mit
csináljak. Még mindig meg voltam rémülve.
- Mi történt ma, Bruce?
Válasz helyett eltekintett a másik irányba, majd
leszegte a tekintetét.
- Nem csak a te véred volt az ingeden, ugye? Úgy
néz ki, mintha rád fröccsent volna... – mondtam halkan. Nem voltam benne
biztos, hogy erre egyáltalán rákérdezhetek-e. Bruce mély levegőt vett és rám
emelte a tekintetét.
- Jól vagyok. Csak ez számít. És az, hogy itt vagy
velem. Ez mindennél többet jelent. Szeretném, ha tudnád, hogy mindig vigyázni
fogok rád. Akármi is történik velem, neked soha nem kell aggódnod, oké? Soha.
- De én érted aggódom. Nem magamért.
Bruce felsóhajtott. Az ajkaihoz húzta a fejem és
puszit nyomott a homlokomra.
- Miattam nem kell aggódnod. – mosolygott azzal a
tipikus rosszfiús mosolyával, amiért beleszerettem. – Na! – köszörülte meg a
torkát. – Nem lesz nehéz. Csipesz, golyó, és varrás.
- Mi van? Én nem varrom össze.
- Kérlek Audrey, csak két öltés. Sokkal szebben
gyógyul úgy.
Mérges voltam rá, kissé sértődött tekintettel
álltam az ő tekintetét. Elvigyorodott és az ajkába harapott. Kezdett egyre
jobban beállni, már nem érezhette annyira a fájdalmat és sokkal jobb kedvűnek
tűnt.
- Audrey, kérlek. Kérlek, kérlek, kérlek... –
súgta és apró puszikat nyomott a kezemre. – Nem fog fájni.
