2018. március 25., vasárnap

Wicked Games - 23. fejezet


És íme az új fejezet. Kicsit sötét, kicsit drámai, de kellett egy "lezárás" ehhez a vonalhoz egy időre. A következőben már ígérem több lesz Mads (az én kedvencem, a kicsit vicces, kicsit szexi, spicces Mads :) ). A következő fejezet teljesen kész van, úgyhogy pár napon belül szerintem felteszem :)

Jó olvasgatást,
Audrey


- Audrey, Brad keres. Átkapcsolhatom? – szólalt meg a kihangosítóm Pam hangján.
- Persze. – válaszoltam, mire pittyent a vonal és már hallottam is Brad hangját.
- Te teljesen megbolondultál? – kérdezte azonnal, köszönés nélkül a jól ismert mély, kemény hang, mire összeráncoltam a szemöldökeim.
- Nem tudom, hogy most éppen mire gondolsz...
- Mads Mikkelsen? Te szervezted be?
Felvettem a telefont, hogy nehogy valaki kint hallhassa. Vettem egy mély levegőt és megvontam a vállaim. Harapdálni kezdtem az ajkaim és gondolkodtam, hogy mit is mondjak...
- Nem. Brainstormingon jött az ötlet, az egész csapat ott volt.
- De te dobtad be az ötletet, ugye? – vágott közbe hevesen.
Elhúztam a szám és próbáltam kitalálni valamit, hogy ki és miért pont őt találta ki a Marc O’Polo arcának.
Brad még nem tudja, hogy újra találkozgatni kezdtem Mads-el... Erről még nem számoltam be neki, sok mindent megbeszélek a bátyámmal, de az, hogy kivel mikor fekszem le, pont nincs a listán. Bár most úgy gondolom a hangneméből, hogy ez egyértelmű számára.
- Nem. Libby, tudod az új gyakornokunk. Jó, persze, te nem ismered, pár hónapja van csak nálunk, azóta nem jártál itt, mindegy, na ő dobta fel az ötletet.
- Libby? – kérdezte és kis szünetet tartott. – Milyen gyakornok?
- Ööö... azt hiszem PR-os. Nem, nem, várj... valamit a marketingesekkel csinál. Nem tudom, mibe vonják bele, de részt vett az ötletelésen.
Brad rövid szünetet tartott, majd hallottam, hogy sóhajt egyet.
- Kérlek, ne nézz hülyének, Audrey, minek vontad bele őt? Nem volt elég, ami régen történt? Most váltál el, tényleg kell ez neked?
- Brad, miről beszélsz? Csak egy kampányt szerveztünk le vele, nem feleségül vesz...
- Tudom, hogy New York-ban volt és valljuk be, kísértetiesen közel van az ő New York-ban létének és a Marc O’Polo modellünk kiválasztásának időpontja.
- Nagy mázli, mi? – nevettem fel, amit Brad nem nagyon értékelt.
- Hidd el, hogy nekem kurvára mindegy, hogy ki a márka arca, amíg a partner maga boldog, de te is tudod, hogy feleselgesen kavarod a szart.
- Brad... – kezdtem sértődötten, de nem hagyta, hogy befejezzem.
- Nem, Audrey, nem akarom megint végig játszani, amit Kanada után csináltál és azt biztosan nem fogom hagyni, hogy a cég hírnevét rombold azzal, hogy lefekszel a partnereinkkel!
- Nem csinálok semmit, miről beszélsz? – nevettem fel értetlenül.
- Rendben, de ha megint átbasz, főleg, ha ez a hír ki is kerül, kérlek, ne hozzám gyere hisztizni, mert mindketten tudjuk, hogy fog végződni. És nem akarom megint azzal jönni majd, hogy én megmondtam. Nem fogom hagyni, hogy emiatt potenciális partnereket veszítsünk el.

Hirtelen azt se tudtam, mit mondjak. Furcsa volt, hogy pont ő ennyire aggódik értem, és, hogy ezt ennyire összekeveri a professzionális életünkkel. Mármint persze, hogy aggódik, a bátyám, nyilván aggódik értem, és nyilvánvalóan aggódik a cég hírnevéért, érthető, de soha nem volt még ennyire hevesen valami ellen, amit csináltam. És a stílusa is szokatlan volt, nem szokott ennyire bunkó lenni velem.
- Oké...? – válaszoltam röviden, mert nem tudtam mást mondani.
- Amúgy meg legközelebb jobban belevonhatnál az amerikai kampányok szervezésébe is. Ha ezt hamarabb tudom meg, lehet, hogy közbe tudok szólni.
- De miért szólnál közbe?! Brad, nem értem miért csinálod ezt, aggódsz értem, oké, aggódsz a cégért, megrétem, de felnőttek vagyunk. Nem tudsz mindentől megóvni és nem is kell mindentől megóvnod. Főleg, hogy csak egy kliensünkről van szó. Nem lesz belőle semmi probléma.
Brad a vonal végén csendben volt, nem hallottam a szuszogását se.
- Itt vagy?
- Igen. Mikor lesz a fotózás?
- November elején. Ezért kellett gyorsan dönteni, későn kaptuk meg a projektet.
- Értem. Kirk-ék fotóznak most is?
- Igen, a szokásos studiót bérteltük ki, elvileg egy nap alatt le tudják zavarni, max kettő. Laratól is függ, lehet, hogy csak az egyik nap ér rá ő. Akkor nyilván vele dolgoznának többet.
Brad egy ideig megint hallgatott, már most tudtam, hogy ki fog oktatni, csak keresi a megfelelő szavakat. Vettem egy mély levegőt és lehunytam a szemeim. Gyerünk, mondja csak, mire vár még...
- Lehet elmegyek a fotózásra.
A plafonra emeltem a szemeim és az asztalra könyököltem.
- Brad... Mit csinálsz?
- Megmentelek magadtól. Mikorra foglaltassak jegyet? Aludhatok nálad?
- Ha csak bébiszitterkedni jössz akkor nem, nem jöhetsz. És semmiképp sem aludhatsz nálam.
- Miért, Mads alszik majd ott?
- Nem, mi van veled? – kérdeztem vissza egyre hevesebben. – Abszolut indokolatlanul vagy ilyen bunkó!
- Úgyis kellett volna mennem. – folytatta meg se hallva, amit az előbb mondtam. – Besuvaszthatok mindent abba a 4 napba. Mikor lesz a fotózás konkrétan?
Nem hiszem el... Vettem egy mély levegőt és próbáltam lehiggadni.
- Brad, nézd... értékelem, hogy aggódsz értem, tudom, hogy szeretetből teszed. De nem szeretném, ha idejönnél. Lehet, hogy itt se leszek a fotózáson, mert valamikor novemberben el kell mennem Miamiba, nem hoztam még el mindent a házból a válás óta, tényleg nem biztos, hogy itt leszek, szóval, ha ezért jönnél, kérlek ne gyere. – sóhajtottam és az órámra néztem. – Brad, nézd, mennem kell, megbeszélésünk lesz, majd folytatjuk, oké?
- Nem, várj, Audrey...
- Mennem kell, puszi! – köszöntem el hadarva és ráraktam a telefont, majd behívtam Pamelát.
- Igen? – nézett be az ajtón széles mosollyal.
- 4-én van a fotózás ugye? A Marc O’Polo.
- Igen. Hát... – hezitált egy pillanatra és gondolkodva félretekintett – negyedikén és ötödikén. Attól függ, hogy végeznek.
- Szuper, megtennéd, hogy Brad találkozóit tizeeen... – gyorsan a naptárra néztem és lapoztam párat – nyolcadikára teszed?
- Tizennyolc? – kérdezett vissza Pam, mire bólintottam.
- Oh és mindenképp emeld ki, hogy az ügyfél csak akkor ért rá. És ha lehet, ne te mondd meg neki. Írja meg neki Mary. Ne tudjon róla, hogy te szervezted le.
- Rendben. Audrey, ha már így behívtál, aláírnál pár papírt? Ha van pár perced, most behozom.
- Persze. – válaszoltam és a kezembe vettem a tollam. Amíg Pam visszaért megnéztem a naptáram. Nyílván Miamiba akkor megyek, amikor akarok, ezt mondjuk Brad is tudja, kitalálhattam volna jobb indokot is.
Pam lerakott elém néhány lapot és elkezdte mondogatni, melyik micsoda.
- Ezek Ginny-nek kellenek, az AmEx elszámolásod. – bólintottam és aláírtam.
- 1834 dollár? Ez mi volt? – kérdeztem, ahogy megláttam az egyik pontot és átlapoztam a papírokat.
- Aaazz... – nyújtotta el a szót és mellém lépett, hogy láthassa a szöveget – oh, a vacsora a Bright’s-ban. Earl-ékkel, tudod, voltunk vagy 10-en.
- Ja igen... – bólintottam és tovább lapoztam.
- És néhány céges költség... – mondat és újabb papírokat tett elém. – Repülőjegyek Mr. Mikkelsen és a menedzsere részére. – mondta és a lapra mutatott. – És a menedzsere kért még egy jegyet, nem mondott még nevet, így variálható jegyeket foglaltam.
- Hmm... – dünnyögtem és végigolvastam a jegyek információit.

Harmadikán jön és hetedikén megy vissza. Direkt járattal jönnek és a Hiltonban szállnak meg. Közel van a studióhoz és az irodához. Kettő szobát kértek. Vajon melyikük alszik majd egyedül... És kit hoz magával Mads...?
- Megtennéd, hogy rákérdezel, ki jön velük? Mondd, hogy muszáj tudnunk a jegy és szállás foglaláshoz. – mondtam, mire Pam bólintott.
- Ezeket az online csapat küldte. A februári költségvetési terv.
- Brad látta már?
- Ööö... – Pam elgondolkodott és elvette előlem a lapot. – Nem vagyok benne biztos, ha gondolod elküldhetem neki és visszakérhetem aláírva, szkennelve.
- Köszi, legyen úgy! – mosolyodtam el és aláírtam a legutolsó lapot. – Van még valami?
- Nem
- Szuper, akkor megbeszélnéd Owen-ékkel, hogy Brad 18-án ér rá?
- Persze. – mondta és összeszedte előlem a papírokat, majd kiment.

Kit hoz magával Mads és miért maradnak ennyi napot... Mindegy, akkor csak keresni fog. Lehet, hogy tényleg elmegyek a fotózásra, remélem Brad nem jön el...

Nagyon meglepett, hogy ennyire védelmezően reagált. Persze, kiakadtam, amikor Mads hazaküldött még Kanadában, de azért ennyire nem. Nem értem, mi ez a hatalmas hiszti. Felnőtt ember vagyok, ha fel is forgatom a saját életem, az teljesen a saját felelősségem. Senki nem szólhat bele, még a bátyám se...


*November 3*

Egész reggel az járt a fejemben, hogy Mads ma már itt lesz. Magamat is megleptem, nem gondoltam volna, hogy ez ennyire frusztrálni fog. Szinte számoltam vissza az órákat amíg leszállt a gépe.
Bruce is egyre gyakrabban zaklatott a hülyeségeivel, meg, hogy hiányzom neki és szeret. Utáltam magam, hogy lefeküdtem vele... Próbáltam nem nagyon reagálni az üzeneteire, de néha ez csak olaj volt a tűzre.

Az irodába érve besiettem a szobámba és bekapcsoltam a gépem.  Összeszedtem a gondolataim és a megfelelő táblázataim, majd levettem a gépem a dokkolóról és elindultam a tárgyaló felé. Pár percet késtem és már előadást tartott egy számomra ismeretlen, fiatal, egyetemista korúnak tűnő lány. Nem szóltam bele, leültem és kíváncsian figyeltem, hogy mi történik.
- Elnézést... – emeltem fel az ujjaim pár perccel később, miközben a lány előadott. – Ne haragudj... Hogy hívnak?
- Petra.
- Petra, ne haragudj, tudod, hogy miről szól a mai meetingünk?
Ijedt szemekkel nézett rám, majd Bernadettre és vissza rám. Bernadett, a marketing managerünk is kezdett egyre feszültebbé válni, nem néztem rá, de láttam a szemem sarkából.
- Úgy gondolom ez egy... – egyre kétségbeesettebb tekintettel állt az asztal végében, így megnyugtattam – nem, nem, semmi probléma. – nyugtattam meg széles mosollyal. – Kedves Petra, nem tudom, hogy ki vezetett be a cég rendszereibe, de nyilvánvalóan kifelejtette elmondani, hogy miről szónak a hó eleji nagy meetingek, amit ma is tartunk. Félre ne értsd, értékelem, hogy összetettél egy ilyen prezentációt, meg is lesz ennek a helye és ideje csütörtök délután a marketing csapattal. A mai, és minden hónap elején, lehetőleg az első szerdán megtartott meetingünk fő témája leginkább az, hogy mekkora az adott hónaphoz 3 hónappal későbbi hónapunk budgetje. Na már most, a te PR terved nagyon jó, semmi probléma nincs vele, engem azonban jelenleg ez nem érdekel. Tetszik az elképzelésed a márka mondandójához, már amennyit az első három dián láttam.

Petra megszeppenve állt, láttam, hogy nem is tudja, mit mondjon. Egy pillanatra elgondolkodtam és Bernadettre néztem, aki a fejét fogva a szék támláján könyökölve nézte Petrát. Ő már tudta, hogy rossz napon kapott el...
- Tudtuk, hogy késni fogsz pár percet és gondoltuk addig Petra bemutathatná a többieknek, hogy milyen tervvel álltunk elő a PR kampányhoz.
- Erről lehetett volna előbb is tájékoztatni, mert nem fogok tudni maradni a megbeszélés tervezett végéig és fontos dolgokat kellene átbeszélnünk. – mosolyogtam ridegen Bernadettere. – De tudjátok mit, hallgassuk meg most Petrát. Ezer éve nem volt időm normálisan PR-ozni, érdekel, hogy te hogyan látod a cégünket a piacon.
- Audrey... – köszörülte meg a torkát a marketing koordinátorunk. – csütörtökön nagyon szívesen látunk a PR/brainstorming meetingünkön, de ma muszáj véglegesítenünk, hogy melyik kampányra mennyi pénzt adhatunk a modell ügynökségnek. Így is tegnapra ígértük...
- Ígérted, te. – javítottam ki és elmosolyodtam. – Nagyon sajnálom Ginnie, de ehhez előbb kellett volna kérdezned, és amúgy meg nem értem, hogy most mi a probléma, ti szerveztétek be ezt a rögtönzött PR előadást. Megyek az általatok generált árral, nem értem a problémát. – nevettem halkan és visszafordultam az előadó lány felé. - Érdekel Petra terve. A budgetet pedig megbeszélhetnénk holnap reggel. Mondjuk 8-tól? – kérdeztem, mire néhány kétségbeesett és néhány mérges tekintettel találtam szemben magam, hisz 9-től volt a hivatalos munkaidő. Imádtam a helyzetet, ők most utáltak engem, én viszonyt semmit nem utáltam jobban annál, amikor felesleges dolgokkal kell időt húznunk azért, mert ők felesleges programokat szerveznek olyan embereknek, akiknek közük sincs a PR-hoz. És nyilvánvalóan, bár nem így terveztem reggel, rajtuk vezettem le minden feszültséget, ami Mads és Bruce miatt bujkál bennem az elmúlt pár napban. Én is utálnám magam az ő helyükben, de egyszerűen nem tudom őket sajnálni...
- Holnap reggel Mr. Ripley-vel lesz meetinged a Ritz-ben az ötödiknél. – súgta mellettem halkan Pamela.
- Oh tényleg... – bólintottam és az ajkamba haraptam. – Akkor legyen délután. 5-től? Mindenkinek jó?
Páran szóra nyitották az ajkaikat, de csak Betty szólalt meg.
- Én sajnálom, de nem tudom hova tenni a gyereket. Holnap muszáj elmennem 5-kor.
Némán bólintottam.
- Oké, Betty elmehet azzal a feltétellel, hogy Mike ír neki egy összefoglalót, amit nekem is elküld e-mailben. – mondtam, mire Mike bár nem túl boldogan, de bólintott és mosolyt erőltetett magára.
- Holnap lesz a fotózás, Audrey, páran biztosan ott leszünk... – szólalt fel az egyik PR-os kolléga. Vettem egy mély levegőt és bólintottam.
- Oké, akkor titeket is tájékoztatunk majd. Akinek nincs igazoltan fontos feladata a fotózáson az legyen itt holnap délután 5kor. Remek, ezt is megbeszéltük. Petra... tiéd a szó. Akinek van idekapcsolódó ötlete nyugodtan szóljon közbe! – mosolyodtam el és hátra dőltem a székemben. Kortyoltam egyet a kávémból, majd Pam felé fordultam. – Hoznál kérlek egy pohár vizet? – súgtam, mire felállt és halk léptekkel elhagyta a szobát.

Petra közben – egész magabiztosan a körülményekhez képest, elkezdte a prezentációját, amiben voltak jó ötletek is. Minden tetszett, amíg fel nem bukkant az egyik képen Mads. Egy PR eseményt tervezett volna, ahol Mads kvázi rajongói találkozót tart.
- Mi róla a véleményed? – könyököltem az asztalra kíváncsi tekintettel, mire Petra kissé lepődötten felém tekintett. – A színészről, Mads Mikkelsenről.
- Ömm... – köszörülte meg a torkát és a kivetítőre tekintett. – Meg van a maga sármja, érett, karizmatikus, magabiztos pasinak tűnik. Nem igazán láttam a filmjeit, de való igaz, hogy tökéletesen passzol a Marc O’Polo imidzsébe. Stílusban is és... korban is, ha szabad ilyet mondanom. – mosolyodott el szégyenlősen.
- Persze, bármit szabad. Nem tudtál volna rossz választ adni, csak a te véleményed akartam hallani. – mosolyogtam és bólintottam, hogy folytassa.
Innen kezdve egy szóra se emlékszem, amit Petra előadott. A maradék 10 percben végig Mads-en járt az agyam. Kit hoz magával és miért marad vele a fotózás után pár napig.

*Aznap este*

Halk kopogást hallottam az ajtón, így felálltam a TV elől és kiáltottam, hogy jövök. Nem volt túl jó kedvem, bár mérges voltam magamra, hogy ez ennyire megráz, konkrétan zavar, hogy Mads nem keresett. Leraktam a konyha pultra a boros poharam és az ajtóhoz mentem, erre a látványra azonban nem számítottam volna.

Ahogy kinyitottam az ajtót, Bruce szinte rám zuhant, alig bírtam letérdelni, jó, hogy nem estem vele hanyatt.
- Jó ég, Bruce, mi van veled?! – kérdeztem és a padlóra gördítettem magamról. A szemei épp, hogy nyitva voltak és nehezen vette a levegőt. – Mit csináltál magaddal, te jó ég? – kérdeztem hadarva és megpaskoltam az arcát. – Bruce! – szólongattam, mire kinyitotta a szemeit és rám nézett. Erőtlenül az arcomhoz emelte az egyik kezét és elmosolyodott.
- Audrey... – lehelte halvány mosollyal és lehunyta a szemeit.
- Nem, nem csukhatod be őket, nézz rám! – kiáltottam és kutakodni kezdtem a zsebében. Hol a picsában lehet a telefonja... – Hol a mobilod? – kérdeztem, de nem reagált. Nagyot nyelt és kinyitotta a száját, de egy szó se jött ki rajta. Remegő kezekkel kutattam a zsebeiben, mire a farzsebében megtaláltam a mobilt. – A picsába, mi a kódod? – szóltam rá idegesen, de nem reagált. – Bruce!? – próbáltam újra, de épp, hogy ki tudta nyitni a szemeit. Mi lehet az... Az évfordulónk! Kipróbáltam, de nem működött. Próbáltam az ő születésének évét, a húgáét, majd az enyémet. Bingo...
Azonnal tárcsáztam a mentőket és közben ráztam őt, hogy magánál legyen.
- Mit vettél be? – kérdeztem, mire összeráncolta a szemöldökeit és megrázta a fejét. – Ne kamuzz, mit vettél be, Bruce?
Ő csak megrázta a fejét és elmosolyodott.
- Szere...
- Oh bassza meg... – nyögtem, majd végre egy diszpécser felvette a telefont. – A férjem túladagolta magát! Nem tudom, mit vett be! – bemondtam a címem és sürgettem őket, a nő azonban kérte, hogy ne tegyem le. Mondta, hogy ha tudom, tartsam Bruce-t az eszméleténél. Nyilván ezt vele nem osztottam meg, de átnéztem a zsebeit, hátha találok nála kábító szert, hogy legalább tudják, mi van a szervezetében. Találtam is, persze, hogy ne találtam volna... Óvatosan lefektettem a kőre és a tasak tartalmát lehúztam a wc-n, a tasakot meg kidobtam.

*a kórházban*

Némán bámultam magam elé és egyszerűen nem tudtam elhinni, ami az imént történt. Egyszer már történt ilyen. Akkor kokain miatt. De így még soha nem láttam, ez tudom, hogy nem az volt. Alig lélegzett, szinte nem is éreztem, hogy lenne pulzusa. Akkor is megijedtem, de akkor valahogy tudtam, hogy nem lesz baja. Persze akkor én se voltam józan, meg se fordult a fejemben, hogy akármi is rosszul sülhetne el. De ma... azt hittem, a karjaim közt fog meghalni.
Nagyot nyeltem és megköszörültem a torkom. Mi a francot csinálnak már a dokik...

Nem sokkal később végre kijött Bruce kórterméből. Izgatottan felálltam és felé sétáltam.
- Hogy van?
Vett egy mély levegőt és rám tekintett, mielőtt elkezdte volna mondani, mi a helyzet.
- Mr. Thompson nagyon magas tisztaságú heroint adott be magának, az a tippem, hogy nem volt tisztában az adagokkal és mennyiségekkel. Lehet esetleg öngyilkos hajlamú?
Kissé bátortalanul szóra nyitottam az ajkaim, de egy ideig nem tudtam megszólalni.
- Mrs. Thompson?
- Nem tudom, nem olyan rég váltunk el. Nem... nem volt túl jól mostanában.
Az orvos bólintott.
- A betegnek mindenképp beszélnie kell majd pszichiáterrel, úgyhogy fény derül rá, ha esetleg öngyilkossági kísérlet lett volna. Őszintén szólva csoda, hogy túlélte. Volt páciensünk, aki már belehalt ilyen mennyiségű ópiátok beadásától.
Ezzel kicsit se nyugtatott meg, sőt. Kezdtem egyre nehezebben kapni a levegőt.
- Gondolom kicsit más a tolerancia szintje. Évek óta függő. – mondtam végül, miután megköszörültem a torkom.
- Futtatunk egy átfogó drogtesztet is, aminek még nincs meg az eredménye, így minden kiderül majd, bár az Ön beszámolójából kiindulva úgy tippelem, hogy kokain is volt a szervezetében. És e miatt merült fel bennem a gondolat, hogy pusztán a kokain pulzus gyorsító mellékhatásának köszönhető, hogy Mr. Thompson túlélte a heroin túladagolást.
- Jó ég... – nyögtem halkan és leültem. A szer, ami szépen lassan mérgezte őt, most megmentette az életét. Csodás... – Uram atyám... – folytattam és fáradtan megdörzsöltem a szemeim. – És most mi lesz? Nem lehet kötelezni valami elvonó kúrára?
- Ez nagyon sok mindentől függ és a pszichiáter meg is fogja Önökkel beszélni, de ne haragudjon Mrs. Thompson, nekem most mennem kell, várnak már ám.
- Persze. Nagyon köszönök mindent, doktor úr! Nagyon hálás vagyok, köszönöm!
- Szóra sem érdemes.

Ahogy elment, éreztem, hogy égni kezdenek a szemeim. Leültem a székre és elkezdtem zokogni. Kontrollálhatatlanul, kissé hangosan, egy nővér aggódó tekintettel bámult felém. Még fel se hívtam Bruce szüleit. Mit mondjak nekik...

Összeszedtem magam és elmentem egy kávéért. Bruce-hoz még úgyse mehetek be, így kimentem, nem messze volt egy bolt, vettem egy doboz cigit. Most muszáj rágyújtanom, megőrülök, ha még nikotint se kaphatok.
Nem tudtam elhesegetni a gondolatot, hogy mi van, ha én juttattam ide. Ha a válásunk csak mélyebbre sodorta egy már amúgy is mély gödörben. És mint utolsó döfés a múltkori eset... Borzalmas lelkiismeret furdalásom volt e nélkül is, de most... borzalmasan éreztem magam.

Amíg kiértem írtam Pam-nek, hogy holnap nem tudok bemenni és mondjon le minden megbeszélést, de az okot nem írtam meg neki. Biztos, hogy így nem megyek el a fotózásra se. Semmi kedvem nincs a kellemetlen, új „első” találkozáshoz Mads-el ebben az idegállapotban.

Elszívtam egy szál cigit és végig gondoltam, hogy mit mondjak Bruce szüleinek. Muszáj tudniuk róla, hisz az egyetlen még élő fiúk...
Vettem egy mély levegőt és tárcsázni kezdtem Margaret számát. Életem leghosszabb pár másodperce volt, amíg felvette a telefont.
- Halo? – szólt bele bizonytalanul. Felébreszthettem.
- Szia Marge, ne haragudj, hogy most zavarlak, de... – egy pillanatra haboztam és próbáltam megtalálni a legkevésbé fájdalmas szavakat. Kit hülyítek ezt sehogy se jó elmondani.
- Igen? – szólt bele türelmetlenül Marge.
- Bruce túladagolta magát.
- Micsoda? – kérdezte üres hangon.
- Bruce... – nyeltem egyet és próbáltam higgadt hangon folytatni. – Bruce túladagolta magát. Kórházban van.
- Uram atyám, Bill! – kiáltott a háttérbe kétségbeesetten. – És jól van, hogy van? Hol van? – kérdezte hadarva, egyre kétségbeesettebb hangon. – Veled van?
- Igen, orvosokkal van. Most épp stabil az állapota, de... nem akarok hazudni, nincs jól, Marge... – mondtam, mire ő felsírt és újra szólongatni kezdte a férjét.
- Drágám, várj meg minket ott, kérlek, ne hagyd magára! – kérte és továbbította a hírt Bill-nek. – Azonnal indulunk 2 óra és ott vagyunk, melyik kórházban vagytok?

Megmondtam neki minden infót és azonnal sietett is öltözni, szerintem indultak is. Nem messze laktak, kocsival 2, 2 és fél órányira, egy külvárosi környéken.
Mielőtt bementem elszívtam egy újabb szál cigit, majd erőt vettem magamon és visszamentem Bruce kórterme elé. Két orvos tanakodott a terem előtt és vészjóslóan komolyan néztek rám, amikor észrevettek. Mindketten elhalkultak, majd az egyik a másikra tekintve bólintott és elsétált.
Nagyon rossz előérzetem volt, a filmekben mindig akkor csinálják ezt, amikor valaki meghalt.
- Mi történt? – kérdeztem azonnal, mire az orvos felém nyújtotta a kezét és a székek felé terelt. – Mondja már! – szóltam rá, mire ő lassan pislantva bólintott.
- Mr. Thompson szíve nagyon nagy terhelésnek volt kitéve az elmúlt pár órában, és ha igaz, amit mondott, a függőségéről, akkor úgy vélem ez igaz az elmúlt néhány évre is.
- Igen...?! – sürgettem türelmetlenül.
- Az imént újra kellett élesztenünk és lélegeztető gépre kellett tennünk.
- Jóságos ég. – súgtam és magam elé bámulva, tátott szájjal leültem az egyik székre.
- Most stabil, de mesterséges kómában kell tartanunk amíg javul az állapota. Gyenge a légzése, nagyon kimerült a szervezete. Még nem tudjuk, hogy az a pár perc, amíg... amíg küzdöttek érte, okozott-e akármilyen maradandó károsodást az agyában.

Amit ezután mondott nem fogtam fel. Mintha elvágták volna a külvilágot. Csak meredtem magam elé és próbáltam feldolgozni az eddig hallott információkat. Amikor a hanglejtéséből úgy tippeltem, hogy kérdez, bólintottam, de nem tudtam, mire adtam így választ. Ő bólintott és felállt, majd elsétált mellettem.

*Pár nappal később*

Az elmúlt pár napban zombiként ingáztam az irodám, a kórház és a lakásom között. Az irodámból nem léptem ki, és csak azzal beszétlem, akivel valóban muszáj volt. Csak néhányan tudták, hogy mi történt, akiknek valóban „muszáj” volt elmondanom a hiányzásaim okát. Brad bíztatott, hogy vegyek ki szabit és legyek otthon vagy Bruce-nál, de Bruce nincs magánál, megőrülnék, ha egész napokat ott, vagy otthon kellene ülnöm. Így inkább csendesen, az irodámban szenvedtem a legtöbbet, e-mailekbe bújva és tervezeteket készítve.

Mads ma megy haza és egy szót se hallottam felőle. A fotózás jól ment, Pam beszámolt mindenről, de nem említette, hogy Mads érdeklődött volna felőlem. Állítólag a fiával volt, ez mondjuk kicsit megnyugtatott. A titokzatos harmadik személy legalább nem egy nőcskéje...

Bruce szüleivel egész sokat beszélgettem a kórházban, egy pillanatra se ment el mellőle Marge, bent aludt minden este Bruce ágya mellett a fotelben. A tervembe azonban még nem avattam be, még magam se voltam benne biztos, hogy véghez tudom/akarom vinni...

Ma délelőtt felhívott, hogy Bruce-t felébresztették és magánál van, így azonnal bementem a kórházba. Mindenre emlékezett, egyelőre, hála a jó égnek, nem találtak nála semmilyen szellemi károsodást, amit az oxigén hiány okozhatott volna. Kész csoda, hogy ez az idióta „egészségesen” él és virul mindezek után...

Bruce apukája a terem előtt ült, a telefonját nyomkodta. Ahogy meglátott engem felállt, és puszival köszöntött.
- Marge elment kávéért, jön ő is vissza. Remélem nem bánod, de már mondtam neki, hogy jössz. – bólintott bizonytalanul a kórterem felé. – Nem akartam ilyen állapotban meglepetések elé állítani.
Halvány mosollyal bólintottam és a kórteremhez sétáltam. Lassan benyitottam és beléptem a terembe. Bruce egyedül volt, ébren volt. Ahogy meghallotta az ajtó nyílását, rám nézett. Meg se mozdult, csak nézett rám, majd leszegte a tekintetét és az ablak felé tekintett.
Becsuktam magam mögött az ajtót és lassan leültem az ágya mellé. Még mindig nem fordult felém.
Így is láttam, hogy a szemei karikásak voltak és még a szokottnál is sápadtabb volt.
Elkezdtek égni a szemeim és éreztem, hogy nem tudom megállítani a lavinát. Megfogtam Bruce kezét és a karja mellé támasztottam a fejem. Szépen lassan elkezdtem kontrollálhatatlanul zokogni. Vagy két percig sírhattam az ágyára dőlve, mikor Bruce megmozdult. Odébb húzódott az ágyon és az arcomra emelve az egyik kezét, kényszerített, hogy rá nézzek. Ahogy felemeltem a fejem, maga felé húzott. Felfeküdtem mellé az ágyra és szorosan átöleltem őt, ekkor azonban még jobban sírni kezdtem. Bruce átölelt és simogatni kezdte a fejem. Elmondhatatlanul jó érzés volt hallani, hogy a szíve normális ritmusban vert.
- Bocsáss meg... – súgta halkan, elhaló hangon. – Kérlek bocsáss meg, Audrey! – ismételte el és még szorosabban ölelt magához. Próbáltam kiélvezni a még nyugodt és kedves pillanatait, mert valószínűleg most utoljára lesz ilyen velem – legalábbis egy jó ideig hallani se akar majd rólam. Magamba szívtam az illatát, bár nem a szokásos, kellemes édeskés fűszeres illatot kaptam, hanem valami furcsa, mentolos krém szagát.
Minél tovább feküdtem mellette, miközben simogatta a hajam is, egyre nehezebbé vált belekezdeni a mondandómba. Próbáltam kiélvezni az utolsó másodperceket, amíg még nem gyűlöl minden porcikája...

Erőt vettem magamon és leszálltam az ágyról. Nem akartam túl érzelgős lenni vele. Kifújtam az orrom és visszaültem az ágy mellé húzott fotelre.
- Hogy vagy? – kérdeztem, mire megvonta a vállait.
- Élek. – mondta és eltekintett. – Mindenem fáj, nem tudok tisztán gondolkodni és legszívesebben letépném a bőröm, de amúgy minden rendben... – horkantott fel szarkasztikusan.
- Direkt csináltad?
Bruce azonnal felém fordult és zavarodott tekintettel pásztázta az arcom.
- Direkt adagoltad túl magad, Bruce?
- Nem! – vágta rá határozottan kisebb hezitálás után. – Nem, dehogyis. Csak... elvesztettem a kontrollt.
Felsóhajtottam, kinéztem az ablakon és megdörzsöltem a szemeim. Elképesztően megkönnyebbültem, hogy jól van – már a körülményekhez képest. Nem tudtam azonban, hogy ennek a válasznak hihetek-e, vagy nem. Kicsit azért habozott mielőtt válaszolt volna...

Bruce mély levegőt vett és rám nézett. Nem is próbálta rejteni az érzelmeit, az ajkai remegni kezdtek és elkezdett sírni.
- Borzalmasan szarul vagyok, Audrey...
- Ugye tudod, hogy muszáj elmenned rehabra? – kérdeztem halkan, mire lehajtotta a fejét és bólogatni kezdett. Közelebb húztam a székem és megfogtam a kezeit. – Tudom, hogy nagyon ijesztő...
- Dehogy tudod... – szólt közbe és nagyot levegőt vett. – Soha az életben nem voltál még függő. Én ebbe bele fogok őrülni. Nem fog menni, Audrey, ez nem, én nem tudom...
- De, Bruce, menni fog. Kapsz segítséget, nem egyedül kell csinálnod.
Eltekintett mellettem és csikorgatni kezdte a fogait. Megrázta a fejét és elfordult.
- De, Bruce.. Nézz rám... – kértem és az arcára emeltem a kezem.
- Nem, Audrey, nem megy, nem érted!? – kiáltott fel idegesen – Én ezt nem fogom bírni. Próbáltam már, többször is, te is tudod, nem fog menni. Én... ez szomorú, de imádom az érzést, én imádok beállni. Nem véletlenül csinálom, nem választás volt, egy idő után... nem vagyok magam, ha nem kapok cuccot, Audrey, én nem tudok e nélkül létezni. Most kicsit túllőttem a célon, tudom. Kicsit... szar napom volt, de ezentúl vigyázok. Majd szépen lassan csökkentem a mennyiséget... Meg nem keverem a dolgokat...
- És mi van, ha megint szar napod lesz? Ha nem lesz már erőd eljönni hozzám, vagy felhívni? Szerinted nekem ez így jó? Azon aggódni, hogy vajon túladagolod-e magad aznap, vagy nem?
- Sajnálom, hidd el, tényleg sajnálom!
- Menni fog és nem igen van más választásod. – vágtam rá határozottan, mire Bruce összeráncolta a homlokát.
- Mert? – kérdezte zavarodottan.
- Mert csakis nekem köszönheted, hogy nem kötelez téged még erre törvény. Vagy, hogy nem csuknak le... Mert, ha én nem nézem át a zsebeid és nálad marad az a, megjegyzem nem épp kicsi tasak, akkor rád varrják, hogy kereskedtél vele és fel se merülne a kérdés, hogy mész-e elvonóra, vagy ne adj isten börtönbe! Megteszed, mert, ha nem, fel foglak nyomni.

Bruce eltátotta a száját és zavarodott tekintettel meredt rám. Mintha nem hinné el, amit hallott. Megértem a reakcióját, hisz a lehető legfájóbb ponton szúrtam hátba, de nem volt más választásom. Tudom, hogy rajtam kívül ez az egyetlen indok, amiért hajlandó lenne elmenni.
- Miről beszélsz, Audrey, nem mondhatod komolyan... – nevetett zavarodottan.
- Olyan információkat tudok rólad, olyan bizonyítékaim vannak ellened és társaid ellen, amikkel egy életre kicsinálhatnálak. Nagyon sajnálom, de nincs más választásom. Ha nem mész el rehabra, beszámolok a zsaruknak Miamiról. Mindenről, amit ott láttam. Minden e-mailt átadok, ami a gépen volt és minden, a bulidon készült képet is hozzácsatolom.

Bruce hirtelen felállt az ágyból és kiabálva feldöntötte a maga mellett lévő szekrényt.
- Semmi jogod nincs ehhez, kinek képzeled magad? Azt hiszed csak úgy elhiszik majd neked? Még csak a feleségem se vagy már! Nem basztad eléggé szét az életem?! Megkaptad mindenem, tönkretettél, egy kibaszott roncs vagyok, egy kibaszott kokain függő roncsot csináltál belőlem, megkaptad a lakást is New York legsznobabb környékének kellős közepén, mi a faszom kell még tőlem, mi?!
Próbáltam nem figyelembe venni, hogy miket vág a fejemhez. A hangzavarra Bill is benyitott. Bruce egy pillanatra felé tekintett, és próbált lenyugodni, de láttam, hogy remegnek a kezei is. Nyilván borzalmas elvonási tünetei lehetnek még a gyógyszerek mellett is. Csak az beszél belőle...
Mindent, amit a fejemhez vágott némán tűrtem, bár Bill próbálta csitítgatni, Bruce agresszívan lerázta magáról. Bejött egy nővér és egy orvos, akik megpróbálták lenyugtatni, de nem jutottak sikerre. Amikor az orvos nyugtató injekcióval fenyegetőzött, Bruce egy utolsó kiáltással beleütött a szekrénybe és rám nézett. Nem szólalt meg, láttam rajta, hogy milyen harcokat vív magával. Tudom, hogy most egy kanál vízben meg tudna fojtani, de mindemellett soha nem emelne rám kezet. Eddig legalábbis még soha nem történt meg...

Borzalmas lehet most neki, én is hátba szúrva érezném magam, de nincs más választásom. Ha ez nem segít rajta, akkor semmi se fog. Az egyetlen indok, amiért talán szívesebben csinálná az az lenne, ha felajánlanám, hogy újra kezdhetjük a kapcsolatunkat, de azt nem tudnám megint végigcsinálni. Nem akarom és nem verhetem így át. Rehab után csak rosszabb lenne, biztos, hogy azonnal visszaesne, ha rájönne, hogy átvertem. Így talán kicsit hosszabb távú sikert érhetünk el... Most utálni fog, de egyszer talán megköszöni.

- Te kétszínű, sznob ribanc, kinek képzeled te magad?! – kiáltotta és felém lépett. Ijedten felálltam és hátrébb léptem, de többen is közénk léptek.
- Bruce, állj le! – kiáltott rá az apja. Az orvos lefogta és megpróbálta az ágy felé tolni. – Menjünk ki... – mondta Bill és elkezdett az ajtó felé tessékelni.
Ahogy kiértünk a teremből Bill láthatóan szégyellte magát a fia viselkedése miatt, tekintete a könnyeivel küzdő Marge és közöttem ingadozott.
- Audrey, kérlek, nézd el neki, tudod, hogy milyen állapotban van, nem gondolja komolyan...
- Tudom. – bólintottam ridegen és kihúztam magam. Próbáltam nyugodt maradni. – De érthető. Nem hagytam neki választási lehetőséget, sarokba szorítottam.
Marge-ra néztem, aki csendben sírt és kétségbeesetten nézett rám.
- Sajnálom, hogy... így kellett megtudnotok, hogy milyen ügyekben van benne. Nem volt más választásom. – mondtam, mire Bill leszegte a tekintetét, majd a feleségére nézett és bólintott.
- Persze. Megértjük. – bólogatott hevesen és pár pillanat erejéig mosolyt erőltetett az arcára. – Nyilván sejtettük, de... azt nem gondoltuk, hogy ekkora tétje lehet a dolognak. – mondta és nagyot nyelt, majd betekintett az ablakon Bruce-ra.

Tényleg rosszul éreztem magam, hogy így kellett megtudniuk, hogy milyen súlyú bűncselekményekben vett részt a fiúk, de muszáj volt meglépnem. Talán ez Bruce egyetlen esélye a józan életre.
- Két hetet kap, hogy bejelentkezzen, majd szépen lassan elkezdem adagolni az ügyeit bizonyítékokkal a rendőrségnek. És nem hiszem, hogy csak rendőrségi szinten maradna az ügy. Nem csak róla van szó a levelezésekben. Beszéljetek vele, próbáljátok jobb belátásra bírni, nekem nyilván nem fog menni... – mondtam és betekintettem a kórterembe.

Bruce immár csendesen tűrte, hogy az orvos a belőle kilógó infúziót piszkálja, gondolom nyugtatót adtak be neki.
- De... Audrey ugye nem gondolod komolyan? – szólalt fel kissé felháborodva Marge. – Nem juttathatod börtönbe, kell lennie más megoldásnak is!
- Marge, én csakis érte tenném. Ha máshogy nem megy... nekem nincs más a kezemben. Nyilván én se szeretném lecsukatni, persze, hogy nem, átnézetek mindent az ügyvédemmel, ő nem adhatja ki senkinek. Nem akarok semmi komolyat leadni róla, csak valami... kisebb dolgot, ami még nem elegendő kézzel fogható bizonyíték, hogy legalább felkeressék, vagy kihallgassák. Nem akarom lecsukatni. Csak... – kissé aggódóan tekintettem Bill-re, egy kis támogatásra számítottam tőle, de csendben hallgatta a beszégletést – Csak egy kicsit megijeszteni. Szeretném, ha Bruce meggyógyulna, higgyétek el, csakis érte csinálom. És ha nem megy máshogy, ha ilyenekkel kell zsarolnom, hát leszek én a rossz zsaru. Az élete többet jelent annál, mint hogy megmaradjon a jó viszonyunk. – mondtam, mire Marge elsírta magát és átölelt.