Wicked Games - 16. fejezet

Nem bírtam magammal, ahogy megálmodtam ezt az új karaktert, azonnal az ő arca jutott eszembe :D Régebbi szerelmem, imádom a zenéjét is, nekem kicsit rosszfiús, kicsit mellette cuki és szerintem iszonyat szexi :D Úgyhogy sziasztok, barátkozzatok meg vele, Ő lesz Bruce :D Jó olavsást! :)

Zenék:

Muse - Dead Inside

- Audrey -

* Forgatás után egy évvel, Miami *

Félholt állapotban ültem a tengerpartra néző teraszon egy Bloody Mary-vel és egy cigarettával a kezemben és próbáltam életet lehelni magamba. 4 napja nem aludtam napi 4 óránál többet és nem igazán tudom megállapítani, hogy a hajó, ami oda-vissza megy a vízen csak a képzeletem szüleménye, vagy tényleg ott van-e. Bruce még mindig nem jött haza, azt mondta, dolgoznia kell, de én már nem bírtam tovább. Muszáj volt kicsit pihennem. Imádtam, hogy itt csend és nyugalom volt. Már kelt fel a nap, egy-két ember már futott a parton. Valószínűleg belehalnék, ha most még futnom is kéne. Nem tudom, éreztem-e már magam ilyen fáradtnak, mégse jött álom a szememre.

Chrissy bent aludt a kanapén, pedig megágyaztattam neki a vendégszobában. Túl részeg és fáradt volt ahhoz, hogy odáig elmenjen.

- Drágám! – kiáltotta Bruce bentről. Nem álltam fel, csak kissé hátra fordultam a széken. Meg se kellett szólalnom, már meg is látott és sietős léptekkel jött oda hozzám. – Szerelmem... – súgta mosolyogva és megcsókolt. Láttam rajta, még mindig be volt állva, nem bírtam ezt a tempót követni.

- Bruce, pihennem kell és Chrissy bent alszik, úgyhogy halkan...

- Tudom, csak mutatok valamit, gyere! – mondta és már segített is felállnom.

- És neked is pihenned kéne, baj lesz belőle, alig alszol, kérlek gyere, aludjunk egyet. – könyörögtem és átkaroltam a nyakát.

Ő csak halkan felnevetett és felvett a derekára.

- Csak öt perc, gyere! – mondta és már mentünk is kifelé. Átkulcsoltam a derekát a lábaimmal, hogy kicsit könnyítsek a dolgán.

- Mit vettél? – kérdeztem gyanakvóan. Legutóbb, amikor ezt tette, egy új autóval állított haza. Nem válaszolt, csak elvigyorodott és rám kacsintott.

- Imádni fogod, hidd el.

Felsóhajtottam és a nyakába temettem az arcom. Kivitt a ház bejárata elé, majd befogta a szemeim és óvatosan letett.

- Ki ne nyisd még!

- Bruce, mi az?

Nem válaszolt, kicsit terelt pár métert, majd levette a szemeimről a kezét.

- Most nyithatod. Boldog szülinapot! – mondta vidáman és a derekamra tette a kezét, majd meglóbált előttem egy tűzvörös kocsikulcsot. Kissé zavarodottan néztem rá, ugyanis előttem nem állt semmilyen autó.

- Fordulj meg. – vigyorgott büszkén és a hátunk mögé bólintott.

Engedelmeskedtem neki, és amint megláttam az autót eltátottam a szám.

- Bruce! – kiáltottam lepődötten és a szám elé kaptam a kezem. – Ez az enyém?

- Tetszik? – kérdezte büszkén és kinyitotta a kocsi ajtaját. – Tudom, hogy nem szereted a pirosat.

Egy fekete metál kabrió Ferrari volt, sötétített üvegekkel, fehér bőr ülésekkel és belsővel.

- Viccelsz? Gyönyörű! – vágtam rá és felnevettem. – Ez komoly? Nincs is még szülinapom.

- Tudom, de akkor már New York-ban leszünk és azt akartam, hogy tudd még itt használni. Hazaviheted New York-ba, de szerintem nem igazán oda való kocsi. Így végre lesz egy saját kocsid Miamiban is. – vont vállat és besegített az autóba.

- Bruce te nem vagy normális! – nevettem fel és megcsókoltam.

- Mindent az én egyetlenemnek! – mosolygott, majd a kormány felé biccentett. – Nem próbálod ki?

Láttam rajta, hogy szinte jobban izgatja, mint engem. Próbált nem elvigyorodni, az alsó ajkába harapott, de nem bírta visszatartani.

Egy pillanatig haboztam, hisz 5 perce még egy vodkás koktélt szürcsölgettem, de tudtam, hogy ha meg is állítana valaki, Bruce mellett semmi nem történne.

Behelyeztem a kulcsot a kormány melletti kis nyílásba és ahogy elfordítottam felmordul a motor. Nem bírtam nem elvigyorodni, az adrenalin azonnal segített kicsit felébredni.

Egyenesbe tettem a sebességváltót és Bruce-ra tekintettem, majd finoman ráléptem a gázpedálra. Ahogy felmordult a motor hangosan felnevettem és kicsit erősebben nyomtam a pedált. Még egész üresek voltak az utcák, hisz még csak fél öt volt.

- Menjünk ki az autópályára. – mosolygot Bruce és megfogta a kezem. – Istenem, de kibaszottul szeretlek! – kiáltotta és hátra vetette a fejét, majd kiáltott egyet.

Ahogy haladtunk kifelé az autópálya felé, egyre gyorsabban mentünk. Imádtam, soha nem gondoltam, hogy ennyire élvezném ezt a fajta száguldozást. Ahogy gyorsultunk egyre jobban hajtott az adrenalin.

- Még, gyerünk bébi! Menjünk! – kiáltotta vigyorogva és ahogy gyorsítottam felemelte a karjait és örömkiáltásokban tört ki.

Nem tudtam nem elvigyorodni én is, már azért megérte kijönni, hogy ilyen boldognak láthassam őt. Még ha tudom is, hogy még be van állva, most éppen akkor is miattam ilyen boldog. Az életét adná értem és minden pillanatban próbál a kedvemre tenni. Nem hiszem, hogy valaha is szeretett engem akárki annyira, mint ő. És én ezért nagyon szerettem őt. Biztonságban éreztem magam mellette, ami a legabszurdabb dolognak hangzik, ha figyelembe veszem, hogy igazából díler. Nem egy kispályás utcai díler... És még ki tudja mi mással foglalkozik, semmivel, ami nem jár brutális kockázatokkal. De én biztonságban éreztem magam mellette, tudtam, hogy bármit megtenne az én épségem és boldogságom érdekében. De én ezt nem használtam ki. Ebből tudtam, hogy szeretem őt. Soha semmit nem kértem tőle, nem akartam tőle se a pénzét, se az ajándékokat, csak a szeretetét és a védelmet, amit ő nyújt. Persze imádtam, hogy így elkényeztet, de egy pillanatig se bántam volna, ha nem kapok tőle ehhez a kocsihoz hasonló ajándékokat. Soha senki nem bánt velem ilyen gyengéden, mint ő. Az egyetlen dolog, ami néha zavart az az, hogy „munkájából adódóan” szinte folyamatosan kólázik. Átlagosan a hét első felében-háromnegyedében tiszta,  látom rajta, hogy miattam próbálja visszafogni magát, de ez nem mindig megy neki. Azonban amíg próbálkozik és velem nem bánik rosszul, amíg én vagyok neki az első, ezt hajlandó vagyok elnézni neki.

Fél órányi autópályás előzgetés és gyorsulás után éreztem, hogy apad az adrenalin szintem és kezdek iszonyatosan gyorsan fáradni, így lementem az első lehajtón vissza a város felé.

- Tetszik kicsim? – kérdezte és csókot nyomott a kezemre.

- Viccelsz? Imádom! – nevettem, miközben lehajtottam a partra a házunk irányába. – Lehet, hogy hazaviszem, nincs szívem hetekig hagyni hogy egy garázsban pihenjen.

Bruce elmosolyodott és bólintott.

- Ahogy szeretnéd. A tiéd, azt csinálsz vele, amit csak szeretnél.

Leparkoltam a ház előtt és még mielőtt kiszálltunk volna egy hosszú és heves csókkal köszöntem meg Bruce-nak az ajándékom.

- Szeretlek Bruce. Mindennél jobban.

- Tudom. – mondta lehunyt szemekkel és apró csókot nyomott az ajkaimra. – Ahogy én is téged. Mindennél és mindenkinél jobban!

- Menjünk be, aludjunk egyet. – tanácsoltam halkan, mire némán bólintott. – Tudod, Bruce... nem vehetsz folyamatosan autókat, ha beállsz. – vigyorogtam, mire vállat vont és rám kacsintott. – Komolyan. Minek ennyi?

- Mert szépek és mert megtehetjük. És amíg megtehetjük, meg is fogom tenni. – mondta, majd megcsókolt. – Te vagy a leggyönyörűbb nő a világon. Okos, humoros, gyönyörű... – sorolta mosolyogva. – A Holdat is lehoznám neked, ha lehetne.

Bruce-t, itt ismertem meg fél éve és azóta utazgatunk, oda-vissza New York és Miami között. Ő is ott született, de inkább itt, Miamiban dolgozik. New Yorkban is vannak ügyfelei és mivel én ott dolgozom, mindkettőnknek egyszerűbb lesz, ha ott rendezkedünk be véglegesen. Én hétvégén megyek haza, ő pedig két hét múlva jön utánam. Bár így se teljesen véglegesen, valószínűleg hetente 1-2 napra mindig visszajön, de velem fog élni New York-ban. Már alig várom, kezdek kilenni a sok oda-vissza utazástól. Nem mellesleg, ha Miami-ban vagyunk szinte minden csak a bulikról szól. Kezdem azt érezni, hogy ebből már tényleg kiöregedtem. Bár, ha Bruce-ra nézek ez abszurdnak tűnik. Majdnem 10 évvel idősebb nálam és ő még mindig „nem öregedett ki” belőle...

* 1 évvel később, New York *

- Mi a picsa... – nyögtem, ahogy benyitottam az ajtón. – Bruce!! – kiáltottam hangosan, mire megjelent a nappali végén a telefonnal a fülén. Némán felemelte a mutatóujját és intett felém.

- Nem, tedd le most! Mi a francot keres itt ez a sok doboz? – kérdeztem, ahogy körülnéztem a nappaliban. A bútorok körül, mindenhol réginek tűnő fa dobozok tornyosodtak.

- Tábornok úr, had hívjam vissza, 5 perc, esküszöm, hogy 5 percen belül visszahívom! – mondta és letette a telefont. – Drágám, a srácok kicsit elbaszták és nincs raktár. Az irodába nem vihetem, az be van kamerázva, de ne aggódj, estére nem lesz itt semmi.

- Mi az, hogy estére nem lesz itt semmi és milyen tábornokkal beszélgetsz? Ezek fegyverek? – kérdeztem és belenéztem az egyik dobozba. Hosszúkás töltények voltak benne. – Megegyeztünk, nem érdekel, mit csinálsz, amíg nem hozod haza! Senki máshoz nem lehetett volna elvinni ezeket a kibaszott fegyvereid? Nem hiszem el...

- Audrey, drágám, kérlek, gyere ide. – kérte Bruce kissé idegesen és utánam indult.

- Mi van, ha a szomszédaink végignézték, ahogy a te amúgy is kurva ijesztő külsővel rendelkező, embereid telepakolták a lakásunkat fegyverekkel?

- Igazából ezek csak töltények, nem fegyve...

- Leszarom! – kiáltottam közbe idegesen és felé fordultam. – Egyetlen kérésem volt, hogy ne hozz haza semmit! Se lélekben, se fizikai megvalósulásában. Semmit! Harmadszor, Bruce, harmadszor jövök haza arra, ebben a hónapban, hogy tele van a lakás kétes eredetű fegyverekkel! Rohadtul unom!

- Hát az nagy kár, mert ebből van ez a szép kis lakás, és a szép kis gyűrűd, az autóid és hasonlók! – nevetett fel cinikusan Bruce és széttárta a kezeit. – Úgy csinálsz, mintha valami brutális katasztrófa történt volna, ezeknek így még csak baja se lehet, nem is veszélyes. – vont vállat és feldobott a levegőbe egy töltényt, majd hagyta leesni. – Látod? Semmi. Túlreagálod, drágám, estére itt se lesz.

- Oh igen... túlreagálom... – ismételtem sértődötten és elindultam az emeleti hálószoba felé.

Nem jött utánam, már tudta, hogy ilyenkor békén kell hagynia. Elmondhatatlanul ideges voltam. Hazajövök munkából, hulla fáradtan, semmire nem vágynék, csak arra, hogy berakjak egy filmet és megigyak egy pohár bort, de nem lehet, mert a nappalink tele van kibaszott töltényekkel. Mivel pedig, ahogy Bruce említette „estére itt se lesznek” nyilván tele lesz a lakás az alkalmazottjaival, akiktől a hideg is kiráz. Még csak angolul se tud mindegyikük. Bunkók, buták és feleslegesen ijesztőek.

A gardróbban lerúgtam a cipőim és lehúztam a szoknyám cipzárát. Otthagytam a földön, csak kiléptem belőle és elkezdtem szétgombolni a blúzomat. Ha már mást nem lehet nyugodtan, beülök egy kád vízbe. Igen, az tökéletes lesz. Bezárkózom, csak én leszek, gyertyák és a forró vízzel teli kád.

Nem is emlékszem, mikor jöttem haza vidáman. Megkaptam mindent, amit valaha is kívántam és utáltam az életem. Na jó, ez talán túlzás. De sokkal boldogabb is lehetnék. Imádnám, ha nem kéne azon agyalnom, hogy a férjem mikor mivel rukkol elő, mikor van egyáltalán itthon, józan-e és hasonlók. A munkám volt az egyetlen dolog, amit őszintén élveztem mostanában. Valószínűleg ez lehet az oka, hogy reggeltől esik dolgozom. Csak akkor jövök haza, ha már nincs mit csinálnom az irodában.

Mikor benyitottam a közös fürdőnkbe, idegesen felmordultam, ahogy megláttam a szennyes ruháit a földön. Farmer, ing, boxer, a teljes előző szettje csak úgy a fürdő közepén. Mert a dobozba betenni, az már kurva nagy dolog. Fél méterrel odébb dobni, az már nem megy. Összeszedtem őket és épp dobtam volna be őket a szennyes tartóba, amikor megláttam a földön egy már majdnem üres poros tasakot. Az egyik zsebből esett ki. Halkan felhorkantottam és megráztam a fejem. Nem hiszem el...

Felvettem a tasakot, bedobtam a ruhákat a tartóba és visszaindultam Bruce felé.

Elég. Meguntam. Nekem ez nem kell, ezerszer jobb férfit foghatnék ki Bruce-nál. Szeretem, de lehetetlen vele együttélni.

- Látom jól megy a leszokás! – kiáltottam neki a lépcsők mellett a korlát mögül erőltetett mosollyal és meglóbáltam a levegőben a kis tasakot.

Bruce felsóhajtott és megdörzsölte a szemeit, majd fáradtan nézett rám fel. Még mindig a nappaliban állt, telefonnal a kezében, egyre idegesebben.

- Drágám, tudom, mit gondolsz, de had magyarázzam meg. Gyere le, beszéljük meg.

- Nem, Bruce, elegem van! Nem bírom tovább. Nem csinálom ezt tovább, senk nem kötelez rá, hogy végignézzem, ahogy tönkreteszed magad és közben engem is. Meguntam! El akarok válni, holnap hívom az ügyvédet! Lehetetlen veled együttélni!

Bruce elmosolyodott és megrázta a fejét.

- Jaj bébi, ne csináld már ezt, gyere már ide. Beszéljük meg.

Kicsit se érzékelte a helyzet súlyosságát, ami részben az én hibám is, hisz fenyegetőztem már ezzel ezelőtt is. Flegmán felvonta a szemöldökeit és széttárta a karjait.

- Gyere már ide!

- Ne hívj bébinek, tudod, hogy utálom!

- Kicsim, gyere ide. Sajnálom, ígérem, hogy változtatni fogok, de nagyon stresszes időszakom volt és...

- Leszarom! Egyetlen dolgot kértem! Jó, kettőt! – javítottam ki magam. – Hogy ne hozd haza kibaszott fegyvereket és hogy szokj le! Ennyi, semmi nem kéne mindebből körülöttünk! – mondtam cinikus mosollyla és körbemutattam a lakásban. – Leszarom ezt az egészet, boldogan odaadnám, ha te csak egy hétig is megpróbálnád betartani, amit megígérsz!

- Ne csináld már ezt, gyere már le hozzám...

- Te nem hallasz? El akarok válni, Bruce. Nem bírom tovább csinálni. Lehetetlen veled együttélni. Tudom, hogy mondtam már ilyet, de most halálosan komolyan gondolom!

- Audrey, drágám, most miért mondod ezt? – tárta szét a karjait értetlenül. Kicsit se vett komolyan és ezzel még jobban felidegesített.

- Bruce te függő vagy! Leígérnéd nekem a csillagokat is, csak, hogy most lenyugodjak, de nagyon jól tudod te is, hogy semmi nem fog változni.

- Hát ez kurva érdekes, mert egy éve ugyanígy éltél te is! – kiáltott vissza most már ő is idegesen. – Kurvára élvezted! Aztán kitaláltad, hogy te önmegvalósítasz, meg céget vezetsz, komoly tervek, üzletasszony leszel, és egy karót nyelt picsa lett belőled, aki szarik arra, hogy én mit akarok! Arra, hogy nekem mi a jó! – mondta és, hogy nyomatékosítsa, hogy róla kéne, hogy szóljon ez az egész, magára mutatott. – Egész nap csak azt hallgatom, hogy „Bruce, ne csináld ezt” „Bruce, ne szívd azt” „Bruce miért dolgozod ezt” „Bruce, ne menj Miamiba” „Jaj Bruce, ne szólj hozzám” minden kibaszott nap, Audrey! Nézz már magadba. Te vagy a mindenem, de könyörgöm... hagyj élni, ahogy én is hagylak téged. Nem mondom meg mit csinálj, csak azt akarom, hogy boldog legyél és kérlek, ne akard folyamatosan megmondani, hogy mit tegyek.

- Te most viccelsz ugye? Ahhoz hasonlítod a te függőséged, hogy én dolgozom. Te normális vagy? – nevettem fel cinikusan. – Kurva jófej vagy, hogy megengeded nekem, hogy dolgozzak, igazán köszönöm, Bruce, kibaszott nagylelkű vagy!

- Ne forgasd ki a szavaim!

Vettem egy mély levegőt és pár másodpercre lehunytam a szemeim. Nem bírom, ha csak még egy napot is el kellene töltenem vele egy fedél alatt, miközben ő ilyen állapotban van, esküszöm, inkább kiugranék az ablakon.

- Holnap kiköltözöm.

- És hova a picsába mész, Audrey?!

- Majd bérlek egy lakást.

Bruce felhorkantott és megrázta a fejét.

- Tudod mit, menj! Menj csak, meglátjuk, hány nap múlva jössz vissza sírva, hogy mennyire hiányoztam. Menj csak!

Nem méltattam válaszra, visszasiettem a gardróbba és elővettem egy bőröndöt. Bepakoltam pár napnyi cuccot, farmereket, blúzokat, egy blézert, pár magassarkút és egy-két ruhát, ki tudja mikor jövök haza legközelebb. Lesz pár meetingem a héten, jobb, ha több cuccot teszek el. Ezután felöltöztem és elindultam a bőröndömmel a földszintre. A töltények fémes szaga és a kissé korhadásnak indult, ezer évesnek tűnő fa tartó dobozok szaga még mindig bejárta az egész nappalit és konyhát. Borzalmas kontrasztot képzett a az emeleten terjengő isteni, Olaszországból rendelt liliomos illatosító aromájával. Szinte orrfacsaró szag terjengett a földszinten.

Bruce nem volt már a nappaliban, nem tudom hova tűnt, bár kétlem, hogy elment volna itthonról, hisz az összes doboz ugyanott volt és ha igaz, amit mondott, még ma jönnek tovább szállítani őket. Nyilván megvárja az embereit mielőtt elindul az éjszakába...

A bejárat előtt leraktam a bőröndöm és bementem a lenti dolgozó szobába. A dolgozó felé menet, csak kíváncsiságból, ránéztem az egyik dobozon heverő papír kötegre. Kambodzsa... Elképzelni se akarom, hogyan és miért szerezte meg ezeket Bruce. Ha eddig nem lettem volna eléggé rosszul, az egyik messzebbi dobozon megakadt a szemem egy egészen kicsi, amorf, barnás folton. Mély levegőt véve csak annyit kívántam magamban, hogy adja az ég, hogy csak ráöntött az egyik ember valami italt. Bár így lenne. A hideg is kirázott, eddig se volt kedvem sokáig maradni, de ez csak a hab volt a tortán. Egy percet se maradok tovább ebben a lakásban.

Bruce ott ült a gépnél az íróasztal mögött.

- Mit csinálsz? – kérdezte, ahogy meglátott, de nem válaszoltam.

Előkerestem az útlevelem és a fontosabb papírokat, köztük a házassági szerződésünk egyik másolatát.

- Most szopatsz? – kérdezte és felállt a hatalmas bőr székből. – Audrey, válaszolj!

- Nem, Bruce, nem szopatlak. Mondtam, hogy elegem van.

Bruce szinte tátott szájjal nézett rám, miközben a fiókokat bújtam.

- De... Audrey, ezerszer csináltunk már ilyet, hisz szeretlek...

- Pont ez a bajom, Bruce. Ezerszer csináltuk már ezt. Elegem van, abból, hogy véres töltényes ládákat hozol ide és, hogy egy éve nem tudsz leszokni. Nem is emlékszem, mikor láttalak utoljára józanul. Helyesbítek, józanul, amikor nem vagy idegesítően akaratos és agresszív az elvonási tünetek miatt.

Erős akartam maradni, de éreztem, hogy gyűlnek a könnyek a szememben. Utáltam őt azért, ahogy akaratán kívül bánik velem, de ettől függetlenül még mindig szerettem. És azt is tudtam, hogy nem direkt ilyen, tudom, mennyire meg tudja viselni embereket az elvonás, de Bruce kibírhatatlan lett az utóbbi időben. Isten látja a lelkem, megpróbáltam segíteni, nagyon sokáig csak segíteni akartam és csak tűrtem és hittem, hogy történik igazi változás. Sajnos nem történt...

Bruce egyre idegesebben, szinte kapkodta a levegőt és alig érthetően hadart. Tényleg megijedt, hogy végleg elmegyek.

- Életem, sajnálom. Igazad van, tudom. Sajnálom, hogy erre kellett hazajönnöd. De ne menj el. Beszéljük meg.

- Mit?

- A problémáinkat. – mondta és megfogta a kezeim. Azok az amúgy is nagy, a gyönyörű, barátságos kék szemek, amikbe beleszerettem, irreálisan tágara nyíltak és szinte csak feketék voltak a tág pupillájától. Szinte fájt belenézni, mert egyre távolabbinak éreztem azt a férfit, akibe beleszerettem. Régen is kokainozott, de ennyit soha...

- Beszéljük meg, túlleszünk ezen is, erről szól a házasság. Együtt, jóban rosszban.

- Bruce, nem! Egy házasság nem erről szól! Nem arról szól, amit mi élünk. Nem arról kéne szólnia, hogy szinte naponta csatákat vívok veled a munkád és függőséged miatt. Ez nem normális, Bruce, nem érzem jól magam, érted? Kicsit se veszed figyelembe, hogy mi lenne jó kettőnknek. Ezerrel pörögsz és dolgozol, nem tudom, minek mert rohadtul nem lenne szükséged ennyi pénzre. Jó dolgodban azt se tudod, mihez kezdj magaddal, úgy élsz, mint én pár éve, a különbség mindössze az, hogy én 23, te pedig 37 évesen csinálod ezt...

- Most bassz le, mert szeretek úgy élni, ahogy.

- Bruce, nem ez a probléma. Leszarom, költs, amennyit akarsz, nem az én dolgom. De te ebbe beleőrültél. Semmi nem érdekel, csak a munkád és ez beteges. Nem érzem, hogy kicsit is érdekelne őszintén, hogy mi van velem. Mikor kérdezted meg utoljára, hogy hogy vagyok? Őszintén.

- Kicsim, minden reggel megkérdezem.

- Igen és vársz kb 10 másodpercet, mielőtt elkezdesz beszámolni az új üzletedről. Észre se veszed, hogy mennyire nem figyelsz rám. – mondtam remegő hangon.

Bruce nagyot nyelt és közelebb lépett hozzám.

- Igazad van. Tényleg, igazad van és sajnálom. Nem vettem észre, kicsit elszaladt velem a ló. De ne menj el. Szeretlek, kérlek, oldjuk meg.

- Bruce nem vagyok boldog. Nem ma jöttem erre rá, hónapok óta egyre jobban távolodunk egymástól.

- De én boldog vagyok veled.

Ezt meghallva elhallgattam és lehunytam a szemeim. Éreztem, hogy kicsordul egy könnycseppem, amit Bruce azonnal le is törölt az arcomról.

- Bruce, ez nem boldogság, majdnem folyamatosan be vagy állva, nyilván te nagyon jól érzed magad. De én nem. Nem érzem jól magam.

Bruce mély levegőt vett és hátrébb lépett.

- És most mi lesz? – kérdezte és széttárta a karjait. – Ennyi, kész, lelépsz?

Felhorkantottam és megtöröltem a szemeim.

- Látod, ez az én problémám. Beszámíthatatlan vagy és gyerekes. Fél perce még majdnem elsírtad magad, most pedig már cinikusan, védekezésként támadni készülsz. Mindig ez van, Bruce. Nőj fel.

Bruce felnevetett és tapsolni kezdett.

- Hát ez kurva jó. Nőjek fel. – ismételte nevetve, majd nagyot sóhajtott. – Menj a picsába.

Visszaült a gépe elé. Láttam rajta, mennyire ideges, szinte hallottam, ahogy csikorgatta a tökéletes, porcelán koronákkal bevont fogait. Mereven bámulta a gép kijelzőjét és görgette az egeret, ügyelt rá, hogy egy röpke pillanatra se tekintsen fel a kijelzőről. Láttam már ilyennek egyszer és annak nem lett jó vége. Tudtam, hogy engem soha nem bántana, de jobbnak láttam megkímélni a berendezést.

- Majd hívlak. – mondtam halkan, mire csak bólintott egyet, de még mindig nem nézett rám.

* egy hónappal később *

Pam-mel ültünk egy kávézóban. Éppen ideértem a megbeszélt időpontra, egy forgatás miatt lezárták majdnem az egész utcát, a taxik csak 5 tömbbel odébb állhatnak meg, azt hittem megőrülök, nem elég az alap forgalom, még le is zárnak öt teljes tömböt.

Már vagy egy órája itt voltunk, a jövő havi programtervet és a válási procedúrát beszéltük át.

- Jó ég, nézd, hogy néz ki az a pasi! – nevetett fel Pam miközben aláírtam az egyik papírt.

- Hol?

- Kint! – mondta Pam és kimutatott a kávézó üveg falán.

Az ablaknak háttal ültem, így hátra fordultam, hogy kinézzek, de elég messze voltunk, csak annyit láttam, hogy lófarokba fogott hajjal, furcsa, térdig érő tunikában és ahhoz passzoló hosszú nadrágban rohangál egy pasi pinknek sminkben, bár ahhoz kicsit messze volt, hogy biztosan lássam, mi van az arcán. Lehet, hogy maszk.

- Nem tudod mit forgathatnak? – kérdezte és kortyolt a kávéjából.

- Nem, de forgathatnának máshol... – jegyeztem meg halkan és másik papírhoz lapoztam. – Bruce aláírta már a beleegyezést?

- A lakáshoz?

- Igen.

- Hát... nem igazán. Derek még mindig tárgyal Bruce ügyvédjével, nem nagyon jutnak közös nevezőre. Lehet, hogy jót tenne, ha beszélnél vele te.

- Pedig benne van a szerződésben is. Nem tudom, mi a probléma.

- Nem tudom, Derek nem fejtette ki, miért nem megy, csak annyit mondott, hogy még dolgozik rajta. – húzta el a száját Pam és elővette a telefonját.

- Mit csinálsz? – vontam össze a szemöldökeim és félrehúzódtam. Pam feltartotta a telefonját, mintha fotózna. – Most rólam készítesz képet?

- Dehogy, meg akarom nézni kik ezek, hátha rá tudok zoom-olni.

Nem tudtam mire vélni ezt az izgatottságot, hetente forgatnak valahol New Yorkban. Visszahajoltam az asztalhoz és elkezdtem végigpörgetni az emailjeim.

- Baszki! – mondta Pam. – Ez nem a pasi a Sherlock-ból? Tudod, a brit sorozatos, nem Robert Downey Jr.-ra gondolok.

- Muti... – kértem és elvettem a telefonját. Amennyire még élesen tudtam, ránagyítottam a képre. Tényleg Benedict Cubmerbatch volt az, de a mellette álló pasi sokkal jobban meglepett. A gyomom összerándult és éreztem, hogy elfehéredek.

- Bazdmeg... – nyögtem ki kicsit hangosabban, mire egy mellettünk ülő néni csúnyán rám nézett. – Az nem Mads Mikkelsen...? – kérdeztem, mire Pam mellém hajolt és megnézte a képernyőt.

- A faszi a Hannibal-ból? Vele dolgoztál, nem?! – kérdezte izgatottan

- De...

- De, ez tényleg az! – mondta és visszaült a velem szemben lévő székre. – Nekem Sherlock jobban bejön. Nem tudom mennyire jó fej, lehet hogy kedves, de...

- Egy faszkalap. – vágtam közbe halvány mosollyal, még mindig a képernyőt bámulva.

Ezt nem hiszem el. Ha nem lenne elég, hogy éppen egy válás közepén vagyok, most még ezt az idiótát is megkapom pont most. Biztos vagyok benne, hogy valaki kurvára ki van rám akadva ott fent...

- Igen? – vonta fel a szemöldökeit Lily.

- Igen. Egy igazi arrogáns, beképzelt idióta.

Nem akartam belemenni, hogy mi is történt pontosan. Ez pont elég volt, tömören és lényegre törően fejeztem ki Lilynek hogy milyen ember Mads.

- Kár, pedig bekunyerálhattál volna minket hozzájuk egy kép erejéig.

- Nem kell hozzá ő, hogy bekunyeráljam magam, ha annyira akarom. – vontam vállat halvány mosollyal és hátra fordultam, hogy kinézhessek az ablakon. Nem láttam innen az arcát, ha Pam nem fotózza le, soha nem is tudtam volna meg, hogy tőlem 10-20 méterre van.

- Menjünk vissza az irodába! – mondtam és azonnal fel is álltam. Úgy éreztem, megőrülök, ha még egy percet Mads-hez ilyen közel kell töltenem.

- De ugye előtte megnézzük őket kicsit közelebbről?

- Pamela, dolgoznunk kell, kérlek!

- Csak 2 perc, légyszi, soha nem jártam még ilyen forgatás helyszínen! – könyörgött hevesen.

Elővettem egy 20 dollárost és leraktam az asztalra.

- Jó. Kettő percet kapsz.

Pam is gyorsan magára rántotta a dzsekijét és elindultunk az elkerített rész felé. Még oda se értünk, amikor egy fejhallgatós férfi odajött hozzánk és odébb tessékelt minket.

- Kérem, hölgyem álljanak félre, kezdődik a felvétel!

- Basszus... – súgta Pam, de megtettük, amit a pasi kért. Beálltunk egy lakó kocsi mögé. Hallottuk ahogy a rendező elkiáltotta magát hogy felvétel. Bár New York zajait nem igen lehet elnyomni, mégis segített kicsit, hogy le voltak zárva a környező utcák, így hallottuk, hogy két férfi, gondlom Mads és a másik pasi, mintha verekednének. Nem is hallottuk, hogy vége lenne a felvételnek, de a pasi intett nekünk, hogy mehetünk tovább.

- Gyere! – mondta Pam és már indultunk is a két színész felé. Nyilván nem tudtunk tényleg közel kerülni, hisz elég széles körben le voltak kerítve, de kíváncsi votlam Mads egyáltalán felismerne-e engem. A gyomrom még mindig görcsben volt, szinte remegett a kezem is. Nem akartam vele találkozni, nem akartam, hogy meglásson és főleg nem akartam, hogy ezután csak eszébe is jusson, hogy megkereshetne, ha már itt van a közelemben.

„Szerencsére” pont ott álltunk meg, ahol tökéletesen ráláttunk a két színészre, és ha kicsit nézelődnek ők is tökéletesen láttak volna minket.

- Azt hittem alacsonyabb. – mondta Pam kezét a szemei felé emelve, hogy eltakarja a napot.

Mads-et egy nála sokkal alacsonyabb nő sminkelte, így kissé lehajolt hozzá, hogy púderezhesse az arcát. Ahogy végzett rajta a sminkes azonnal hátat fordítottam neki és Pam-re néztem.

- Ide néz?

- Ki?

- Mads. Mikkelsen, tudod, Hannibal.

- Jaa... – mondta Pam és bólintott. – Hát igen, fordult felénk, de nem nézett rám. Nem akarsz neki köszönni?

- Nem! – vágtam rá azonnal és zsebre tettem a kezeim. – Mehetünk már?

- Akárhova is mennek, pár percet kérem várjanak, kezdődik a felvétel. – mondta újra a fejhallgatós pasi, mire felsóhajtottam.

- Pam, ezután el kell indulnunk!

Újra elbújtunk, meghallottuk a felvételt jelző hangot, de kb egy perc se telt el és le is álltak, így minket is visszaengedtek az előbb elfoglalt helyünkre. Amint kiléptünk a rejtekhely mögül, Mads tekintetével találtam szembe magam. Biztos, hogy meglátott az előbb. Kicsit hunyorgott, nem tudom bent van-e a kontaklencséje, ha nem, akkor biztos nem ismert fel. Ha igen akkor talán felismert... pár pillanatig szinte mozdulni se bírtam, annyira pánikba estem. Legszívesebben most azonnal láthatatlanná változtam volna, már teljesen biztos voltam benne, hogy felismert.

- Nem téged bámul? – kérdezte Pam.

- Lehet.

- Menjünk már oda! – mondta és rám nézett. – Simán be tudna vinni.

- És mit csinálnál, beállnál mellékszereplőnek? – szólaltam fel idegesen és megfordultam.

- Nem, csak... nem tudom, milyen menő lehet, oké, neked nem nagy dolog de én életemben nem voltam még film forgatáson!

- Nem megyünk sehova. Tuti, hogy nem ismert fel, csak a te pink kabátod szúrt neki szemet.

Nem tudtam, hogy melyik opció igaz. Vajon tényleg engem néz, vagy csak idegesíti a két rajongónak tűnő bámészkodó?

- Na jó letelt a két perc, menjünk. – mondtam, de Pam még mindig maradni akart.

- Minket néz, tuti felismert. Még csak fél 12 van és egyig semmi programod nincs.

- Pam, dolgoznunk is kell, nem érek rá egész nap! Amíg nekem dolgozol, nem fogunk idegesítő rajongóként várni ezekre az idiótákra! Nem érünk rá! Szeretném átnézni az anyagokat mielőtt Price-ék megérkeznek! – szóltam rá és fülem mögé tűrtem a hajam, amit a szél összekuszált.

Pam végül beleegyezett és elindultunk a lezárt szakasz vége felé. Már várt ránk az autónk. Még egyszer visszanéztem, nem bírtam ki, hogy ne tekintsek vissza és Mads még mindig engem nézett. Szóval tényleg felismert. Csak adja az ég, hogy nincs már meg neki se az én számom.