És íme az új fejezet. Kicsit sötét, kicsit drámai, de kellett egy "lezárás" ehhez a vonalhoz egy időre. A következőben már ígérem több lesz Mads (az én kedvencem, a kicsit vicces, kicsit szexi, spicces Mads :) ). A következő fejezet teljesen kész van, úgyhogy pár napon belül szerintem felteszem :)
Jó olvasgatást,
Audrey
- Audrey, Brad
keres. Átkapcsolhatom? – szólalt meg a kihangosítóm Pam hangján.
- Persze. – válaszoltam,
mire pittyent a vonal és már hallottam is Brad hangját.
- Te teljesen
megbolondultál? – kérdezte azonnal, köszönés nélkül a jól ismert mély, kemény
hang, mire összeráncoltam a szemöldökeim.
- Nem tudom, hogy
most éppen mire gondolsz...
- Mads Mikkelsen?
Te szervezted be?
Felvettem a
telefont, hogy nehogy valaki kint hallhassa. Vettem egy mély levegőt és
megvontam a vállaim. Harapdálni kezdtem az ajkaim és gondolkodtam, hogy mit is
mondjak...
- Nem.
Brainstormingon jött az ötlet, az egész csapat ott volt.
- De te dobtad be
az ötletet, ugye? – vágott közbe hevesen.
Elhúztam a szám
és próbáltam kitalálni valamit, hogy ki és miért pont őt találta ki a Marc
O’Polo arcának.
Brad még nem
tudja, hogy újra találkozgatni kezdtem Mads-el... Erről még nem számoltam be
neki, sok mindent megbeszélek a bátyámmal, de az, hogy kivel mikor fekszem le, pont nincs a listán. Bár most úgy gondolom a hangneméből, hogy ez egyértelmű számára.
- Nem. Libby,
tudod az új gyakornokunk. Jó, persze, te nem ismered, pár hónapja van csak
nálunk, azóta nem jártál itt, mindegy, na ő dobta fel az ötletet.
- Libby? –
kérdezte és kis szünetet tartott. – Milyen gyakornok?
- Ööö... azt
hiszem PR-os. Nem, nem, várj... valamit a marketingesekkel csinál. Nem tudom,
mibe vonják bele, de részt vett az ötletelésen.
Brad rövid
szünetet tartott, majd hallottam, hogy sóhajt egyet.
- Kérlek, ne nézz
hülyének, Audrey, minek vontad bele őt? Nem volt elég, ami régen történt? Most
váltál el, tényleg kell ez neked?
- Brad, miről
beszélsz? Csak egy kampányt szerveztünk le vele, nem feleségül vesz...
- Tudom, hogy New
York-ban volt és valljuk be, kísértetiesen közel van az ő New York-ban létének
és a Marc O’Polo modellünk kiválasztásának időpontja.
- Nagy mázli, mi?
– nevettem fel, amit Brad nem nagyon értékelt.
- Hidd el, hogy
nekem kurvára mindegy, hogy ki a márka arca, amíg a partner maga boldog, de te
is tudod, hogy feleselgesen kavarod a szart.
- Brad... –
kezdtem sértődötten, de nem hagyta, hogy befejezzem.
- Nem, Audrey,
nem akarom megint végig játszani, amit Kanada után csináltál és azt biztosan
nem fogom hagyni, hogy a cég hírnevét rombold azzal, hogy lefekszel a
partnereinkkel!
- Nem csinálok
semmit, miről beszélsz? – nevettem fel értetlenül.
- Rendben, de ha
megint átbasz, főleg, ha ez a hír ki is kerül, kérlek, ne hozzám gyere
hisztizni, mert mindketten tudjuk, hogy fog végződni. És nem akarom megint
azzal jönni majd, hogy én megmondtam. Nem fogom hagyni, hogy emiatt potenciális
partnereket veszítsünk el.
Hirtelen azt se
tudtam, mit mondjak. Furcsa volt, hogy pont ő ennyire aggódik értem, és, hogy
ezt ennyire összekeveri a professzionális életünkkel. Mármint persze, hogy
aggódik, a bátyám, nyilván aggódik értem, és nyilvánvalóan aggódik a cég
hírnevéért, érthető, de soha nem volt még ennyire hevesen valami ellen, amit
csináltam. És a stílusa is szokatlan volt, nem szokott ennyire bunkó lenni
velem.
- Oké...? –
válaszoltam röviden, mert nem tudtam mást mondani.
- Amúgy meg
legközelebb jobban belevonhatnál az amerikai kampányok szervezésébe is. Ha ezt
hamarabb tudom meg, lehet, hogy közbe tudok szólni.
- De miért
szólnál közbe?! Brad, nem értem miért csinálod ezt, aggódsz értem, oké, aggódsz
a cégért, megrétem, de felnőttek vagyunk. Nem tudsz mindentől megóvni és nem is
kell mindentől megóvnod. Főleg, hogy csak egy kliensünkről van szó. Nem lesz
belőle semmi probléma.
Brad a vonal
végén csendben volt, nem hallottam a szuszogását se.
- Itt vagy?
- Igen. Mikor
lesz a fotózás?
- November
elején. Ezért kellett gyorsan dönteni, későn kaptuk meg a projektet.
- Értem. Kirk-ék
fotóznak most is?
- Igen, a
szokásos studiót bérteltük ki, elvileg egy nap alatt le tudják zavarni, max
kettő. Laratól is függ, lehet, hogy csak az egyik nap ér rá ő. Akkor nyilván
vele dolgoznának többet.
Brad egy ideig megint
hallgatott, már most tudtam, hogy ki fog oktatni, csak keresi a megfelelő
szavakat. Vettem egy mély levegőt és lehunytam a szemeim. Gyerünk, mondja csak,
mire vár még...
- Lehet elmegyek
a fotózásra.
A plafonra
emeltem a szemeim és az asztalra könyököltem.
- Brad... Mit
csinálsz?
- Megmentelek
magadtól. Mikorra foglaltassak jegyet? Aludhatok nálad?
- Ha csak
bébiszitterkedni jössz akkor nem, nem jöhetsz. És semmiképp sem aludhatsz
nálam.
- Miért, Mads
alszik majd ott?
- Nem, mi van
veled? – kérdeztem vissza egyre hevesebben. – Abszolut indokolatlanul vagy
ilyen bunkó!
- Úgyis kellett
volna mennem. – folytatta meg se hallva, amit az előbb mondtam. – Besuvaszthatok
mindent abba a 4 napba. Mikor lesz a fotózás konkrétan?
Nem hiszem el...
Vettem egy mély levegőt és próbáltam lehiggadni.
- Brad, nézd...
értékelem, hogy aggódsz értem, tudom, hogy szeretetből teszed. De nem
szeretném, ha idejönnél. Lehet, hogy itt se leszek a fotózáson, mert valamikor
novemberben el kell mennem Miamiba, nem hoztam még el mindent a házból a válás
óta, tényleg nem biztos, hogy itt leszek, szóval, ha ezért jönnél, kérlek ne
gyere. – sóhajtottam és az órámra néztem. – Brad, nézd, mennem kell,
megbeszélésünk lesz, majd folytatjuk, oké?
- Nem, várj,
Audrey...
- Mennem kell,
puszi! – köszöntem el hadarva és ráraktam a telefont, majd behívtam Pamelát.
- Igen? – nézett
be az ajtón széles mosollyal.
- 4-én van a
fotózás ugye? A Marc O’Polo.
- Igen. Hát... –
hezitált egy pillanatra és gondolkodva félretekintett – negyedikén és ötödikén.
Attól függ, hogy végeznek.
- Szuper,
megtennéd, hogy Brad találkozóit tizeeen... – gyorsan a naptárra néztem és
lapoztam párat – nyolcadikára teszed?
- Tizennyolc? –
kérdezett vissza Pam, mire bólintottam.
- Oh és
mindenképp emeld ki, hogy az ügyfél csak akkor ért rá. És ha lehet, ne te mondd
meg neki. Írja meg neki Mary. Ne tudjon róla, hogy te szervezted le.
- Rendben. Audrey,
ha már így behívtál, aláírnál pár papírt? Ha van pár perced, most behozom.
- Persze. –
válaszoltam és a kezembe vettem a tollam. Amíg Pam visszaért megnéztem a
naptáram. Nyílván Miamiba akkor megyek, amikor akarok, ezt mondjuk Brad is
tudja, kitalálhattam volna jobb indokot is.
Pam lerakott elém
néhány lapot és elkezdte mondogatni, melyik micsoda.
- Ezek Ginny-nek
kellenek, az AmEx elszámolásod. – bólintottam és aláírtam.
- 1834 dollár? Ez
mi volt? – kérdeztem, ahogy megláttam az egyik pontot és átlapoztam a
papírokat.
- Aaazz... –
nyújtotta el a szót és mellém lépett, hogy láthassa a szöveget – oh, a vacsora
a Bright’s-ban. Earl-ékkel, tudod, voltunk vagy 10-en.
- Ja igen... –
bólintottam és tovább lapoztam.
- És néhány céges
költség... – mondat és újabb papírokat tett elém. – Repülőjegyek Mr. Mikkelsen
és a menedzsere részére. – mondta és a lapra mutatott. – És a menedzsere kért
még egy jegyet, nem mondott még nevet, így variálható jegyeket foglaltam.
- Hmm... –
dünnyögtem és végigolvastam a jegyek információit.
Harmadikán jön és
hetedikén megy vissza. Direkt járattal jönnek és a Hiltonban szállnak meg.
Közel van a studióhoz és az irodához. Kettő szobát kértek. Vajon melyikük
alszik majd egyedül... És kit hoz magával Mads...?
- Megtennéd, hogy
rákérdezel, ki jön velük? Mondd, hogy muszáj tudnunk a jegy és szállás
foglaláshoz. – mondtam, mire Pam bólintott.
- Ezeket az
online csapat küldte. A februári költségvetési terv.
- Brad látta már?
- Ööö... – Pam
elgondolkodott és elvette előlem a lapot. – Nem vagyok benne biztos, ha
gondolod elküldhetem neki és visszakérhetem aláírva, szkennelve.
- Köszi, legyen
úgy! – mosolyodtam el és aláírtam a legutolsó lapot. – Van még valami?
- Nem
- Szuper, akkor
megbeszélnéd Owen-ékkel, hogy Brad 18-án ér rá?
- Persze. –
mondta és összeszedte előlem a papírokat, majd kiment.
Kit hoz magával
Mads és miért maradnak ennyi napot... Mindegy, akkor csak keresni fog. Lehet,
hogy tényleg elmegyek a fotózásra, remélem Brad nem jön el...
Nagyon meglepett,
hogy ennyire védelmezően reagált. Persze, kiakadtam, amikor Mads hazaküldött
még Kanadában, de azért ennyire nem. Nem értem, mi ez a hatalmas hiszti.
Felnőtt ember vagyok, ha fel is forgatom a saját életem, az teljesen a saját
felelősségem. Senki nem szólhat bele, még a bátyám se...
*November 3*
Egész reggel az
járt a fejemben, hogy Mads ma már itt lesz. Magamat is megleptem, nem gondoltam
volna, hogy ez ennyire frusztrálni fog. Szinte számoltam vissza az órákat amíg
leszállt a gépe.
Bruce is egyre
gyakrabban zaklatott a hülyeségeivel, meg, hogy hiányzom neki és szeret. Utáltam
magam, hogy lefeküdtem vele... Próbáltam nem nagyon reagálni az üzeneteire, de
néha ez csak olaj volt a tűzre.
Az irodába érve
besiettem a szobámba és bekapcsoltam a gépem. Összeszedtem a gondolataim és a megfelelő
táblázataim, majd levettem a gépem a dokkolóról és elindultam a tárgyaló felé.
Pár percet késtem és már előadást tartott egy számomra ismeretlen, fiatal,
egyetemista korúnak tűnő lány. Nem szóltam bele, leültem és kíváncsian
figyeltem, hogy mi történik.
- Elnézést... –
emeltem fel az ujjaim pár perccel később, miközben a lány előadott. – Ne
haragudj... Hogy hívnak?
- Petra.
- Petra, ne haragudj,
tudod, hogy miről szól a mai meetingünk?
Ijedt szemekkel
nézett rám, majd Bernadettre és vissza rám. Bernadett, a marketing managerünk
is kezdett egyre feszültebbé válni, nem néztem rá, de láttam a szemem sarkából.
- Úgy gondolom ez
egy... – egyre kétségbeesettebb tekintettel állt az asztal végében, így
megnyugtattam – nem, nem, semmi probléma. – nyugtattam meg széles mosollyal. –
Kedves Petra, nem tudom, hogy ki vezetett be a cég rendszereibe, de
nyilvánvalóan kifelejtette elmondani, hogy miről szónak a hó eleji nagy meetingek,
amit ma is tartunk. Félre ne értsd, értékelem, hogy összetettél egy ilyen
prezentációt, meg is lesz ennek a helye és ideje csütörtök délután a marketing
csapattal. A mai, és minden hónap elején, lehetőleg az első szerdán megtartott
meetingünk fő témája leginkább az, hogy mekkora az adott hónaphoz 3 hónappal
későbbi hónapunk budgetje. Na már most, a te PR terved nagyon jó, semmi
probléma nincs vele, engem azonban jelenleg ez nem érdekel. Tetszik az
elképzelésed a márka mondandójához, már amennyit az első három dián láttam.
Petra
megszeppenve állt, láttam, hogy nem is tudja, mit mondjon. Egy pillanatra
elgondolkodtam és Bernadettre néztem, aki a fejét fogva a szék támláján
könyökölve nézte Petrát. Ő már tudta, hogy rossz napon kapott el...
- Tudtuk, hogy
késni fogsz pár percet és gondoltuk addig Petra bemutathatná a többieknek, hogy
milyen tervvel álltunk elő a PR kampányhoz.
- Erről lehetett
volna előbb is tájékoztatni, mert nem fogok tudni maradni a megbeszélés
tervezett végéig és fontos dolgokat kellene átbeszélnünk. – mosolyogtam ridegen
Bernadettere. – De tudjátok mit, hallgassuk meg most Petrát. Ezer éve nem volt
időm normálisan PR-ozni, érdekel, hogy te hogyan látod a cégünket a piacon.
- Audrey... –
köszörülte meg a torkát a marketing koordinátorunk. – csütörtökön nagyon
szívesen látunk a PR/brainstorming meetingünkön, de ma muszáj véglegesítenünk,
hogy melyik kampányra mennyi pénzt adhatunk a modell ügynökségnek. Így is
tegnapra ígértük...
- Ígérted, te. –
javítottam ki és elmosolyodtam. – Nagyon sajnálom Ginnie, de ehhez előbb
kellett volna kérdezned, és amúgy meg nem értem, hogy most mi a probléma, ti
szerveztétek be ezt a rögtönzött PR előadást. Megyek az általatok generált
árral, nem értem a problémát. – nevettem halkan és visszafordultam az előadó
lány felé. - Érdekel Petra terve. A budgetet pedig megbeszélhetnénk holnap
reggel. Mondjuk 8-tól? – kérdeztem, mire néhány kétségbeesett és néhány mérges
tekintettel találtam szemben magam, hisz 9-től volt a hivatalos munkaidő.
Imádtam a helyzetet, ők most utáltak engem, én viszonyt semmit nem utáltam
jobban annál, amikor felesleges dolgokkal kell időt húznunk azért, mert ők felesleges
programokat szerveznek olyan embereknek, akiknek közük sincs a PR-hoz. És
nyilvánvalóan, bár nem így terveztem reggel, rajtuk vezettem le minden
feszültséget, ami Mads és Bruce miatt bujkál bennem az elmúlt pár napban. Én is
utálnám magam az ő helyükben, de egyszerűen nem tudom őket sajnálni...
- Holnap reggel
Mr. Ripley-vel lesz meetinged a Ritz-ben az ötödiknél. – súgta mellettem halkan
Pamela.
- Oh tényleg... –
bólintottam és az ajkamba haraptam. – Akkor legyen délután. 5-től? Mindenkinek
jó?
Páran szóra
nyitották az ajkaikat, de csak Betty szólalt meg.
- Én sajnálom, de
nem tudom hova tenni a gyereket. Holnap muszáj elmennem 5-kor.
Némán
bólintottam.
- Oké, Betty
elmehet azzal a feltétellel, hogy Mike ír neki egy összefoglalót, amit nekem is
elküld e-mailben. – mondtam, mire Mike bár nem túl boldogan, de bólintott és
mosolyt erőltetett magára.
- Holnap lesz a
fotózás, Audrey, páran biztosan ott leszünk... – szólalt fel az egyik PR-os
kolléga. Vettem egy mély levegőt és bólintottam.
- Oké, akkor
titeket is tájékoztatunk majd. Akinek nincs igazoltan fontos feladata a
fotózáson az legyen itt holnap délután 5kor. Remek, ezt is megbeszéltük.
Petra... tiéd a szó. Akinek van idekapcsolódó ötlete nyugodtan szóljon közbe! –
mosolyodtam el és hátra dőltem a székemben. Kortyoltam egyet a kávémból, majd
Pam felé fordultam. – Hoznál kérlek egy pohár vizet? – súgtam, mire felállt és
halk léptekkel elhagyta a szobát.
Petra közben –
egész magabiztosan a körülményekhez képest, elkezdte a prezentációját, amiben
voltak jó ötletek is. Minden tetszett, amíg fel nem bukkant az egyik képen
Mads. Egy PR eseményt tervezett volna, ahol Mads kvázi rajongói találkozót
tart.
- Mi róla a véleményed?
– könyököltem az asztalra kíváncsi tekintettel, mire Petra kissé lepődötten
felém tekintett. – A színészről, Mads Mikkelsenről.
- Ömm... –
köszörülte meg a torkát és a kivetítőre tekintett. – Meg van a maga sármja,
érett, karizmatikus, magabiztos pasinak tűnik. Nem igazán láttam a filmjeit, de
való igaz, hogy tökéletesen passzol a Marc O’Polo imidzsébe. Stílusban is és...
korban is, ha szabad ilyet mondanom. – mosolyodott el szégyenlősen.
- Persze, bármit
szabad. Nem tudtál volna rossz választ adni, csak a te véleményed akartam
hallani. – mosolyogtam és bólintottam, hogy folytassa.
Innen kezdve egy
szóra se emlékszem, amit Petra előadott. A maradék 10 percben végig Mads-en
járt az agyam. Kit hoz magával és miért marad vele a fotózás után pár napig.
*Aznap este*
Halk kopogást
hallottam az ajtón, így felálltam a TV elől és kiáltottam, hogy jövök. Nem volt
túl jó kedvem, bár mérges voltam magamra, hogy ez ennyire megráz, konkrétan
zavar, hogy Mads nem keresett. Leraktam a konyha pultra a boros poharam és az
ajtóhoz mentem, erre a látványra azonban nem számítottam volna.
Ahogy kinyitottam
az ajtót, Bruce szinte rám zuhant, alig bírtam letérdelni, jó, hogy nem estem
vele hanyatt.
- Jó ég, Bruce,
mi van veled?! – kérdeztem és a padlóra gördítettem magamról. A szemei épp,
hogy nyitva voltak és nehezen vette a levegőt. – Mit csináltál magaddal, te jó
ég? – kérdeztem hadarva és megpaskoltam az arcát. – Bruce! – szólongattam, mire
kinyitotta a szemeit és rám nézett. Erőtlenül az arcomhoz emelte az egyik kezét
és elmosolyodott.
- Audrey... –
lehelte halvány mosollyal és lehunyta a szemeit.
- Nem, nem
csukhatod be őket, nézz rám! – kiáltottam és kutakodni kezdtem a zsebében. Hol
a picsában lehet a telefonja... – Hol a mobilod? – kérdeztem, de nem reagált.
Nagyot nyelt és kinyitotta a száját, de egy szó se jött ki rajta. Remegő
kezekkel kutattam a zsebeiben, mire a farzsebében megtaláltam a mobilt. – A
picsába, mi a kódod? – szóltam rá idegesen, de nem reagált. – Bruce!? –
próbáltam újra, de épp, hogy ki tudta nyitni a szemeit. Mi lehet az... Az
évfordulónk! Kipróbáltam, de nem működött. Próbáltam az ő születésének évét, a
húgáét, majd az enyémet. Bingo...
Azonnal
tárcsáztam a mentőket és közben ráztam őt, hogy magánál legyen.
- Mit vettél be?
– kérdeztem, mire összeráncolta a szemöldökeit és megrázta a fejét. – Ne
kamuzz, mit vettél be, Bruce?
Ő csak megrázta a
fejét és elmosolyodott.
- Szere...
- Oh bassza
meg... – nyögtem, majd végre egy diszpécser felvette a telefont. – A férjem
túladagolta magát! Nem tudom, mit vett be! – bemondtam a címem és sürgettem
őket, a nő azonban kérte, hogy ne tegyem le. Mondta, hogy ha tudom, tartsam
Bruce-t az eszméleténél. Nyilván ezt vele nem osztottam meg, de átnéztem a
zsebeit, hátha találok nála kábító szert, hogy legalább tudják, mi van a
szervezetében. Találtam is, persze, hogy ne találtam volna... Óvatosan
lefektettem a kőre és a tasak tartalmát lehúztam a wc-n, a tasakot meg
kidobtam.
*a kórházban*
Némán bámultam
magam elé és egyszerűen nem tudtam elhinni, ami az imént történt. Egyszer már
történt ilyen. Akkor kokain miatt. De így még soha nem láttam, ez tudom, hogy
nem az volt. Alig lélegzett, szinte nem is éreztem, hogy lenne pulzusa. Akkor
is megijedtem, de akkor valahogy tudtam, hogy nem lesz baja. Persze akkor én se
voltam józan, meg se fordult a fejemben, hogy akármi is rosszul sülhetne el. De
ma... azt hittem, a karjaim közt fog meghalni.
Nagyot nyeltem és
megköszörültem a torkom. Mi a francot csinálnak már a dokik...
Nem sokkal később
végre kijött Bruce kórterméből. Izgatottan felálltam és felé sétáltam.
- Hogy van?
Vett egy mély
levegőt és rám tekintett, mielőtt elkezdte volna mondani, mi a helyzet.
- Mr. Thompson
nagyon magas tisztaságú heroint adott be magának, az a tippem, hogy nem volt tisztában
az adagokkal és mennyiségekkel. Lehet esetleg öngyilkos hajlamú?
Kissé
bátortalanul szóra nyitottam az ajkaim, de egy ideig nem tudtam megszólalni.
- Mrs. Thompson?
- Nem tudom, nem
olyan rég váltunk el. Nem... nem volt túl jól mostanában.
Az orvos
bólintott.
- A betegnek
mindenképp beszélnie kell majd pszichiáterrel, úgyhogy fény derül rá, ha
esetleg öngyilkossági kísérlet lett volna. Őszintén szólva csoda, hogy túlélte.
Volt páciensünk, aki már belehalt ilyen mennyiségű ópiátok beadásától.
Ezzel kicsit se
nyugtatott meg, sőt. Kezdtem egyre nehezebben kapni a levegőt.
- Gondolom kicsit
más a tolerancia szintje. Évek óta függő. – mondtam végül, miután
megköszörültem a torkom.
- Futtatunk egy
átfogó drogtesztet is, aminek még nincs meg az eredménye, így minden kiderül
majd, bár az Ön beszámolójából kiindulva úgy tippelem, hogy kokain is volt a
szervezetében. És e miatt merült fel bennem a gondolat, hogy pusztán a kokain
pulzus gyorsító mellékhatásának köszönhető, hogy Mr. Thompson túlélte a heroin
túladagolást.
- Jó ég... –
nyögtem halkan és leültem. A szer, ami szépen lassan mérgezte őt, most
megmentette az életét. Csodás... – Uram atyám... – folytattam és fáradtan
megdörzsöltem a szemeim. – És most mi lesz? Nem lehet kötelezni valami elvonó
kúrára?
- Ez nagyon sok
mindentől függ és a pszichiáter meg is fogja Önökkel beszélni, de ne haragudjon
Mrs. Thompson, nekem most mennem kell, várnak már ám.
- Persze. Nagyon
köszönök mindent, doktor úr! Nagyon hálás vagyok, köszönöm!
- Szóra sem
érdemes.
Ahogy elment,
éreztem, hogy égni kezdenek a szemeim. Leültem a székre és elkezdtem zokogni.
Kontrollálhatatlanul, kissé hangosan, egy nővér aggódó tekintettel bámult
felém. Még fel se hívtam Bruce szüleit. Mit mondjak nekik...
Összeszedtem
magam és elmentem egy kávéért. Bruce-hoz még úgyse mehetek be, így kimentem,
nem messze volt egy bolt, vettem egy doboz cigit. Most muszáj rágyújtanom,
megőrülök, ha még nikotint se kaphatok.
Nem tudtam
elhesegetni a gondolatot, hogy mi van, ha én juttattam ide. Ha a válásunk csak
mélyebbre sodorta egy már amúgy is mély gödörben. És mint utolsó döfés a
múltkori eset... Borzalmas lelkiismeret furdalásom volt e nélkül is, de most...
borzalmasan éreztem magam.
Amíg kiértem írtam
Pam-nek, hogy holnap nem tudok bemenni és mondjon le minden megbeszélést, de az
okot nem írtam meg neki. Biztos, hogy így nem megyek el a fotózásra se. Semmi
kedvem nincs a kellemetlen, új „első” találkozáshoz Mads-el ebben az idegállapotban.
Elszívtam egy
szál cigit és végig gondoltam, hogy mit mondjak Bruce szüleinek. Muszáj tudniuk
róla, hisz az egyetlen még élő fiúk...
Vettem egy mély
levegőt és tárcsázni kezdtem Margaret számát. Életem leghosszabb pár másodperce
volt, amíg felvette a telefont.
- Halo? – szólt
bele bizonytalanul. Felébreszthettem.
- Szia Marge, ne
haragudj, hogy most zavarlak, de... – egy pillanatra haboztam és próbáltam
megtalálni a legkevésbé fájdalmas szavakat. Kit hülyítek ezt sehogy se jó
elmondani.
- Igen? – szólt
bele türelmetlenül Marge.
- Bruce
túladagolta magát.
- Micsoda? –
kérdezte üres hangon.
- Bruce... –
nyeltem egyet és próbáltam higgadt hangon folytatni. – Bruce túladagolta magát.
Kórházban van.
- Uram atyám,
Bill! – kiáltott a háttérbe kétségbeesetten. – És jól van, hogy van? Hol van? –
kérdezte hadarva, egyre kétségbeesettebb hangon. – Veled van?
- Igen,
orvosokkal van. Most épp stabil az állapota, de... nem akarok hazudni, nincs
jól, Marge... – mondtam, mire ő felsírt és újra szólongatni kezdte a férjét.
- Drágám, várj
meg minket ott, kérlek, ne hagyd magára! – kérte és továbbította a hírt
Bill-nek. – Azonnal indulunk 2 óra és ott vagyunk, melyik kórházban vagytok?
Megmondtam neki
minden infót és azonnal sietett is öltözni, szerintem indultak is. Nem messze
laktak, kocsival 2, 2 és fél órányira, egy külvárosi környéken.
Mielőtt bementem
elszívtam egy újabb szál cigit, majd erőt vettem magamon és visszamentem Bruce
kórterme elé. Két orvos tanakodott a terem előtt és vészjóslóan komolyan néztek
rám, amikor észrevettek. Mindketten elhalkultak, majd az egyik a másikra
tekintve bólintott és elsétált.
Nagyon rossz
előérzetem volt, a filmekben mindig akkor csinálják ezt, amikor valaki meghalt.
- Mi történt? –
kérdeztem azonnal, mire az orvos felém nyújtotta a kezét és a székek felé
terelt. – Mondja már! – szóltam rá, mire ő lassan pislantva bólintott.
- Mr. Thompson
szíve nagyon nagy terhelésnek volt kitéve az elmúlt pár órában, és ha igaz,
amit mondott, a függőségéről, akkor úgy vélem ez igaz az elmúlt néhány évre is.
- Igen...?! – sürgettem
türelmetlenül.
- Az imént újra
kellett élesztenünk és lélegeztető gépre kellett tennünk.
- Jóságos ég. –
súgtam és magam elé bámulva, tátott szájjal leültem az egyik székre.
- Most stabil, de
mesterséges kómában kell tartanunk amíg javul az állapota. Gyenge a légzése,
nagyon kimerült a szervezete. Még nem tudjuk, hogy az a pár perc, amíg... amíg
küzdöttek érte, okozott-e akármilyen maradandó károsodást az agyában.
Amit ezután
mondott nem fogtam fel. Mintha elvágták volna a külvilágot. Csak meredtem magam
elé és próbáltam feldolgozni az eddig hallott információkat. Amikor a
hanglejtéséből úgy tippeltem, hogy kérdez, bólintottam, de nem tudtam, mire
adtam így választ. Ő bólintott és felállt, majd elsétált mellettem.
*Pár nappal
később*
Az elmúlt pár
napban zombiként ingáztam az irodám, a kórház és a lakásom között. Az irodámból
nem léptem ki, és csak azzal beszétlem, akivel valóban muszáj volt. Csak
néhányan tudták, hogy mi történt, akiknek valóban „muszáj” volt elmondanom a hiányzásaim
okát. Brad bíztatott, hogy vegyek ki szabit és legyek otthon vagy Bruce-nál, de
Bruce nincs magánál, megőrülnék, ha egész napokat ott, vagy otthon kellene
ülnöm. Így inkább csendesen, az irodámban szenvedtem a legtöbbet, e-mailekbe
bújva és tervezeteket készítve.
Mads ma megy haza
és egy szót se hallottam felőle. A fotózás jól ment, Pam beszámolt mindenről,
de nem említette, hogy Mads érdeklődött volna felőlem. Állítólag a fiával volt,
ez mondjuk kicsit megnyugtatott. A titokzatos harmadik személy legalább nem egy
nőcskéje...
Bruce szüleivel
egész sokat beszélgettem a kórházban, egy pillanatra se ment el mellőle Marge,
bent aludt minden este Bruce ágya mellett a fotelben. A tervembe azonban még nem avattam be, még magam se voltam benne biztos, hogy véghez tudom/akarom vinni...
Ma délelőtt
felhívott, hogy Bruce-t felébresztették és magánál van, így azonnal bementem a kórházba. Mindenre emlékezett,
egyelőre, hála a jó égnek, nem találtak nála semmilyen szellemi károsodást,
amit az oxigén hiány okozhatott volna. Kész csoda, hogy ez az idióta „egészségesen”
él és virul mindezek után...
Bruce apukája a
terem előtt ült, a telefonját nyomkodta. Ahogy meglátott engem felállt, és
puszival köszöntött.
- Marge elment
kávéért, jön ő is vissza. Remélem nem bánod, de már mondtam neki, hogy jössz. –
bólintott bizonytalanul a kórterem felé. – Nem akartam ilyen állapotban
meglepetések elé állítani.
Halvány mosollyal
bólintottam és a kórteremhez sétáltam. Lassan benyitottam és beléptem a
terembe. Bruce egyedül volt, ébren volt. Ahogy meghallotta az ajtó nyílását, rám
nézett. Meg se mozdult, csak nézett rám, majd leszegte a tekintetét és az ablak
felé tekintett.
Becsuktam magam
mögött az ajtót és lassan leültem az ágya mellé. Még mindig nem fordult felém.
Így is láttam,
hogy a szemei karikásak voltak és még a szokottnál is sápadtabb volt.
Elkezdtek égni a
szemeim és éreztem, hogy nem tudom megállítani a lavinát. Megfogtam Bruce kezét
és a karja mellé támasztottam a fejem. Szépen lassan elkezdtem
kontrollálhatatlanul zokogni. Vagy két percig sírhattam az ágyára dőlve, mikor
Bruce megmozdult. Odébb húzódott az ágyon és az arcomra emelve az egyik kezét,
kényszerített, hogy rá nézzek. Ahogy felemeltem a fejem, maga felé húzott.
Felfeküdtem mellé az ágyra és szorosan átöleltem őt, ekkor azonban még jobban
sírni kezdtem. Bruce átölelt és simogatni kezdte a fejem. Elmondhatatlanul jó
érzés volt hallani, hogy a szíve normális ritmusban vert.
- Bocsáss meg...
– súgta halkan, elhaló hangon. – Kérlek bocsáss meg, Audrey! – ismételte el és
még szorosabban ölelt magához. Próbáltam kiélvezni a még nyugodt és kedves
pillanatait, mert valószínűleg most utoljára lesz ilyen velem – legalábbis egy
jó ideig hallani se akar majd rólam. Magamba szívtam az illatát, bár nem a
szokásos, kellemes édeskés fűszeres illatot kaptam, hanem valami furcsa,
mentolos krém szagát.
Minél tovább
feküdtem mellette, miközben simogatta a hajam is, egyre nehezebbé vált
belekezdeni a mondandómba. Próbáltam kiélvezni az utolsó másodperceket, amíg
még nem gyűlöl minden porcikája...
Erőt vettem
magamon és leszálltam az ágyról. Nem akartam túl érzelgős lenni vele. Kifújtam az
orrom és visszaültem az ágy mellé húzott fotelre.
- Hogy vagy? –
kérdeztem, mire megvonta a vállait.
- Élek. – mondta és
eltekintett. – Mindenem fáj, nem tudok tisztán gondolkodni és legszívesebben letépném
a bőröm, de amúgy minden rendben... – horkantott fel szarkasztikusan.
- Direkt
csináltad?
Bruce azonnal
felém fordult és zavarodott tekintettel pásztázta az arcom.
- Direkt
adagoltad túl magad, Bruce?
- Nem! – vágta rá
határozottan kisebb hezitálás után. – Nem, dehogyis. Csak... elvesztettem a
kontrollt.
Felsóhajtottam, kinéztem
az ablakon és megdörzsöltem a szemeim. Elképesztően megkönnyebbültem, hogy jól
van – már a körülményekhez képest. Nem tudtam azonban, hogy ennek a válasznak
hihetek-e, vagy nem. Kicsit azért habozott mielőtt válaszolt volna...
Bruce mély
levegőt vett és rám nézett. Nem is próbálta rejteni az érzelmeit, az ajkai
remegni kezdtek és elkezdett sírni.
- Borzalmasan
szarul vagyok, Audrey...
- Ugye tudod,
hogy muszáj elmenned rehabra? – kérdeztem halkan, mire lehajtotta a fejét és
bólogatni kezdett. Közelebb húztam a székem és megfogtam a kezeit. – Tudom,
hogy nagyon ijesztő...
- Dehogy tudod...
– szólt közbe és nagyot levegőt vett. – Soha az életben nem voltál még függő.
Én ebbe bele fogok őrülni. Nem fog menni, Audrey, ez nem, én nem tudom...
- De, Bruce,
menni fog. Kapsz segítséget, nem egyedül kell csinálnod.
Eltekintett
mellettem és csikorgatni kezdte a fogait. Megrázta a fejét és elfordult.
- De, Bruce..
Nézz rám... – kértem és az arcára emeltem a kezem.
- Nem, Audrey,
nem megy, nem érted!? – kiáltott fel idegesen – Én ezt nem fogom bírni.
Próbáltam már, többször is, te is tudod, nem fog menni. Én... ez szomorú, de
imádom az érzést, én imádok beállni. Nem véletlenül csinálom, nem választás
volt, egy idő után... nem vagyok magam, ha nem kapok cuccot, Audrey, én nem
tudok e nélkül létezni. Most kicsit túllőttem a célon, tudom. Kicsit... szar
napom volt, de ezentúl vigyázok. Majd szépen lassan csökkentem a mennyiséget...
Meg nem keverem a dolgokat...
- És mi van, ha
megint szar napod lesz? Ha nem lesz már erőd eljönni hozzám, vagy felhívni?
Szerinted nekem ez így jó? Azon aggódni, hogy vajon túladagolod-e magad aznap,
vagy nem?
- Sajnálom, hidd
el, tényleg sajnálom!
- Menni fog és
nem igen van más választásod. – vágtam rá határozottan, mire Bruce
összeráncolta a homlokát.
- Mert? –
kérdezte zavarodottan.
- Mert csakis nekem
köszönheted, hogy nem kötelez téged még erre törvény. Vagy, hogy nem csuknak
le... Mert, ha én nem nézem át a zsebeid és nálad marad az a, megjegyzem nem
épp kicsi tasak, akkor rád varrják, hogy kereskedtél vele és fel se merülne a
kérdés, hogy mész-e elvonóra, vagy ne adj isten börtönbe! Megteszed, mert, ha
nem, fel foglak nyomni.
Bruce eltátotta a
száját és zavarodott tekintettel meredt rám. Mintha nem hinné el, amit hallott.
Megértem a reakcióját, hisz a lehető legfájóbb ponton szúrtam hátba, de nem
volt más választásom. Tudom, hogy rajtam kívül ez az egyetlen indok, amiért hajlandó
lenne elmenni.
- Miről beszélsz,
Audrey, nem mondhatod komolyan... – nevetett zavarodottan.
- Olyan információkat
tudok rólad, olyan bizonyítékaim vannak ellened és társaid ellen, amikkel egy
életre kicsinálhatnálak. Nagyon sajnálom, de nincs más választásom. Ha nem mész
el rehabra, beszámolok a zsaruknak Miamiról. Mindenről, amit ott láttam. Minden
e-mailt átadok, ami a gépen volt és minden, a bulidon készült képet is
hozzácsatolom.
Bruce hirtelen
felállt az ágyból és kiabálva feldöntötte a maga mellett lévő szekrényt.
- Semmi jogod nincs
ehhez, kinek képzeled magad? Azt hiszed csak úgy elhiszik majd neked? Még csak
a feleségem se vagy már! Nem basztad eléggé szét az életem?! Megkaptad
mindenem, tönkretettél, egy kibaszott roncs vagyok, egy kibaszott kokain függő
roncsot csináltál belőlem, megkaptad a lakást is New York legsznobabb
környékének kellős közepén, mi a faszom kell még tőlem, mi?!
Próbáltam nem
figyelembe venni, hogy miket vág a fejemhez. A hangzavarra Bill is benyitott. Bruce
egy pillanatra felé tekintett, és próbált lenyugodni, de láttam, hogy remegnek
a kezei is. Nyilván borzalmas elvonási tünetei lehetnek még a gyógyszerek
mellett is. Csak az beszél belőle...
Mindent, amit a
fejemhez vágott némán tűrtem, bár Bill próbálta csitítgatni, Bruce agresszívan
lerázta magáról. Bejött egy nővér és egy orvos, akik megpróbálták lenyugtatni,
de nem jutottak sikerre. Amikor az orvos nyugtató injekcióval fenyegetőzött,
Bruce egy utolsó kiáltással beleütött a szekrénybe és rám nézett. Nem szólalt
meg, láttam rajta, hogy milyen harcokat vív magával. Tudom, hogy most egy kanál
vízben meg tudna fojtani, de mindemellett soha nem emelne rám kezet. Eddig legalábbis
még soha nem történt meg...
Borzalmas lehet
most neki, én is hátba szúrva érezném magam, de nincs más választásom. Ha ez
nem segít rajta, akkor semmi se fog. Az egyetlen indok, amiért talán
szívesebben csinálná az az lenne, ha felajánlanám, hogy újra kezdhetjük a
kapcsolatunkat, de azt nem tudnám megint végigcsinálni. Nem akarom és nem
verhetem így át. Rehab után csak rosszabb lenne, biztos, hogy azonnal
visszaesne, ha rájönne, hogy átvertem. Így talán kicsit hosszabb távú sikert
érhetünk el... Most utálni fog, de egyszer talán megköszöni.
- Te kétszínű,
sznob ribanc, kinek képzeled te magad?! – kiáltotta és felém lépett. Ijedten
felálltam és hátrébb léptem, de többen is közénk léptek.
- Bruce, állj le!
– kiáltott rá az apja. Az orvos lefogta és megpróbálta az ágy felé tolni. –
Menjünk ki... – mondta Bill és elkezdett az ajtó felé tessékelni.
Ahogy kiértünk a
teremből Bill láthatóan szégyellte magát a fia viselkedése miatt, tekintete a könnyeivel
küzdő Marge és közöttem ingadozott.
- Audrey, kérlek,
nézd el neki, tudod, hogy milyen állapotban van, nem gondolja komolyan...
- Tudom. –
bólintottam ridegen és kihúztam magam. Próbáltam nyugodt maradni. – De érthető.
Nem hagytam neki választási lehetőséget, sarokba szorítottam.
Marge-ra néztem,
aki csendben sírt és kétségbeesetten nézett rám.
- Sajnálom,
hogy... így kellett megtudnotok, hogy milyen ügyekben van benne. Nem volt más
választásom. – mondtam, mire Bill leszegte a tekintetét, majd a feleségére
nézett és bólintott.
- Persze. Megértjük.
– bólogatott hevesen és pár pillanat erejéig mosolyt erőltetett az arcára. –
Nyilván sejtettük, de... azt nem gondoltuk, hogy ekkora tétje lehet a dolognak.
– mondta és nagyot nyelt, majd betekintett az ablakon Bruce-ra.
Tényleg rosszul
éreztem magam, hogy így kellett megtudniuk, hogy milyen súlyú
bűncselekményekben vett részt a fiúk, de muszáj volt meglépnem. Talán ez Bruce
egyetlen esélye a józan életre.
- Két hetet kap,
hogy bejelentkezzen, majd szépen lassan elkezdem adagolni az ügyeit
bizonyítékokkal a rendőrségnek. És nem hiszem, hogy csak rendőrségi szinten
maradna az ügy. Nem csak róla van szó a levelezésekben. Beszéljetek vele,
próbáljátok jobb belátásra bírni, nekem nyilván nem fog menni... – mondtam és
betekintettem a kórterembe.
Bruce immár
csendesen tűrte, hogy az orvos a belőle kilógó infúziót piszkálja, gondolom
nyugtatót adtak be neki.
- De... Audrey
ugye nem gondolod komolyan? – szólalt fel kissé felháborodva Marge. – Nem juttathatod
börtönbe, kell lennie más megoldásnak is!
- Marge, én
csakis érte tenném. Ha máshogy nem megy... nekem nincs más a kezemben. Nyilván én
se szeretném lecsukatni, persze, hogy nem, átnézetek mindent az ügyvédemmel, ő
nem adhatja ki senkinek. Nem akarok semmi komolyat leadni róla, csak valami...
kisebb dolgot, ami még nem elegendő kézzel fogható bizonyíték, hogy legalább
felkeressék, vagy kihallgassák. Nem akarom lecsukatni. Csak... – kissé aggódóan
tekintettem Bill-re, egy kis támogatásra számítottam tőle, de csendben
hallgatta a beszégletést – Csak egy kicsit megijeszteni. Szeretném, ha Bruce
meggyógyulna, higgyétek el, csakis érte csinálom. És ha nem megy máshogy, ha
ilyenekkel kell zsarolnom, hát leszek én a rossz zsaru. Az élete többet jelent
annál, mint hogy megmaradjon a jó viszonyunk. – mondtam, mire Marge elsírta
magát és átölelt.
Na idejutottam végre olvasni. Valóban drámai volt ez a rész, de valahogy az az érzésem, hogy Bruce szál azért itt még nem ér véget... 🤔 Várom a folytatást!
VálaszTörlés